A Csurtusék által bemutatandó nemzeti italok sorában most egy kivétel következik. Kivétel, mert anyaországában még nem jártunk (csak most készülünk oda), és az az igazság, hogy ha az ital alapján kellene úticélt választanunk, ez az ország örökre beírná magát a hatalmas ívben elkerülendő területek könyvecskéjébe.
Litvániáról van szó, illetve a balti állam lakosai között (megmagyarázhatatlanul) óriási népszerűségnek örvendő itókáról, a lietuviškas midus balsamas-ról, amit – egyfajta költői szabadsággal élve – fordítsunk simán mézpálinkának.
Az átlagmagyar nem tud túl sokat erről a távoli nemzetről; talán annyit, hogy a litvánok szókincsük 96 százalékának végére rögeszmésen odabiggyesztenek egy s betűt, amit persze sz-nek ejtenek; ennek ellenére a középkorban – máig érthetetlen módon – egy akkora birodalmat építettek maguknak, amelyik területe nagyobb volt, mint a mai Franciaország (erről szoktak részegen sírva megemlékezni – ez mintha ismerős volna valahonnan), oszt’ nagyjából ennyi.
A litván kultúrával 2005 szeptemberében találkoztam először, amikor hosszas levelezés és telefonozást követően végre személyesen is meglátogatott egy – Valerijus utónevű, litván állampolgárságú, lett anyától és lengyel apától származó, akkoriban a Litván Köztársaságot szolgáló, jelenleg egy svéd cég finnországi képviseletén dolgozó – távoli cimborám, valamint az ő haverje, bizonyos Donatas. Arrafelé, a messzi Baltikumban még régivágású úriemberek élnek, akik tudják, mi az illem; háromnapos nemzetközi konferenciára érkeztek, ezért hét üveg italt hoztak: hat üveg vodkát közös fogyasztásra, valamint egy üveg díszdobozos izét külön nekem.
A vodkákra most ne fecséreljünk szót, barátok közt voltunk, finom volt és elfogyott, na. Jelen posztunk témája a díszdobozos izé, amiről elöljáróban csak annyit, hogy a négy és fél évvel ezelőtt kinyitott, félliteres kerámiapalackban a mai napig ott lötyög mintegy két deci.
Kreatív embertársaink évezredek óta készítenek mézből alkoholt, önmagában nem is ez a megdöbbentő, hanem az, hogy minden Micimackó kedvelt csemegéjéből, a szorgalmas méhecskék által előállított alapanyagból hogy lehet olyan… nem is tudom, minek nevezzem… olyan DOLGOT előállítani, mint a midus balsamas (a továbbiakban: mb).
Aki tanult egy kis kémiát, az tudja, hogy a cukor és az alkohol közötti távolság – vegytanilag legalábbis – probléma nélkül átjárható.
C6H12O6 ⇒ 2 CH3CH2OH + 2 CO2
Ez itt fent – nagyjából – azt jelenti, hogy ha a cukrot (élesztő segítségével) erjesztjük, etanolt meg egy kis széndioxidot kapunk. Ezért cukrozzák a bort, növelve annak alkoholtartalmát.
Barátaim! Az utóbbi években a csömörig ismételt mondás szerint demokrata az, aki nem fél. Mondjuk ki tehát és ne tartsunk a következményektől: a litván mézpálinka a legborzasztóbb rövidital, amit főemlős valaha is előállított, illetve fogyasztott! Állítjuk ezt még akkor is, ha a litvánokkal személy szerint szimpatizálunk és tudomásunk szerint nemzetbiztonsági stratégiájukban nem szerepel prioritásként a magyarság kiirtása.
A technológia lényegében nagyon egyszerű, hiszen a méz vízben feloldva pár óra alatt erjedésnek indul. 10 liter vízhez 2 kiló tiszta mézet tesznek, majd finom keveréssel teljesen feloldják. Miután ezzel megvannak, turbósítás következik: pár gramm élesztő hozzáadásával kezdődik az undorító rész. A fortyogás tíz-tizenöt napig tart, majd – az esetlegesen képződött hab eltávolítását követően – lassú tűzön desztillálják. A kitartó munka meghozza visszataszító gyümölcsét: megszületett a 40-50 fokos bázis mézpálinka, amit a készítők mindenféle növénnyel igyekeznek egyénivé varázsolni: borókabogyó, nyárfa virágának bimbói (!), tölgymakk (!!), szegfűszeg, erdei gyümölcsök, satöbbi.
Ezután már csak másfél-két éves érlelés következik, s a folyamat végén ott figyel a mb. Ha nagyon belelendülnek, litván barátaink bírnak 75 fokos mézpálinkát is rittyenteni.
Nagyon fontos tisztázni, hogy a mézpálinka NEM AZONOS a mézespálinkával; ez utóbbi (ami gyakorlatilag törköly- vagy másféle normál pálesz, a jóérzés határain belül maradó mennyiségű mézzel ízesítve) méltán vált kedvelt itókává mifelénk is.
A Valerijustól kapott saját mb-t első nekifutásra szobahőmérsékleten próbáltam ki (úgy értem, én a megszokott 37 fok körüli voltam, ő meg úgy 21-23), mondván: az aromák így tudnak igazán érvényesülni. Nem tévedtem: az aromák érvényesültek, én meg elsápadva öblítettem egy sörrel, amit elővigyázatosan odakészítettem.
Második próbálkozásomra jól behűtöttem, de az eredmény változatlan volt: azoknak a rohadt aromáknak meg se kottyant a fagypont körüli hőmérséklet; ugyanolyan intenzívek voltak.
Harmadszor tonikkal, negyedszer kólával, ötödször nagyon csípős csiliszósszal próbáltam ki egy-egy gyűszűnyit belőle; csak ez utóbbi kombináció volt elviselhető, de csak azért, mert a szósz elzsibbasztotta az ízlelőbimbóimat.
Most, hogy elhatároztam: poszt lesz belőle, ismét elővettem és óvatosan megkóstoltam.
Nos, annyit tudok mondani, hogy az mb-nek nem árt az idő.
Igaz, nem is használ.
2003 óta szinte minden ellenségemmel és jó pár barátommal is megpróbáltam elfogyasztatni, de nem volt olyan, aki pár cseppnél többet bevállalt volna, pedig (nem szégyellem elismerni) vannak köztük sokat próbált egyedek is.
Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, pár konkrét szó az ízéről:
Az, hogy mindenféle növényt áztattak bele, nyilvánvaló mindenkinek, aki tévedésből ivott már gyógynövényekből és műkönnyből készült szemcseppet, vagy evett már övsömör elleni kenőccsel megkent penészes kenyeret. Az alkohol csak a háttérben lappang, ugyanakkor az illó olajok rekordgyorsasággal szívódnak fel a nyálkahártyádon keresztül; ha véletlenül lenyeled, az általad felböfögött levegő napok olyan ízű lesz, mintha az elmúlt hetekben kizárólag kicsit már erjedésnek indult takarmánykukoricán éltél volna. S ezen a fokhagyma sem segít; tudom, mit beszélek: kipróbáltam.
Úgy látszik, a Baltikumban valami gonosz történik az emberekkel, mert a litvánokon kívül a lettek és az észtek is fogyasztanak ilyet, ráadásul a legmenőbb litván mb-márkát, a Suktinist importálják nagy mennyiségben (ilyet kaptam én is…); a suktinis mellesleg a litván népi tánc, olyan ez tehát, mintha nálunk az Unicumot csárdásnak hívnák, amibe jobb bele sem gondolni.
Az mb mindenféle díjat megnyert ott Északon, amiből két dologra bírok következtetni:
1.) A litván titkosszolgálat egy csomó terhelő adattal rendelkezik minden, Hamburgtól északra élő, élelmiszeripari versenyeken nemzetközi zsűritagként szóba jöhető emberről és nem félnek zsarolni ezeket a szerencsétleneket;
vagy
2.) Amit én kaptam, az valami rettenetes termékhamisítás eredménye; az igazi mb valóban isteni, ezt pedig valami obskurus kínai vágóhídon gyártották, mérgezett pandák véréből.
Ha egy mondatban összegezni kellene a véleményem a termékről, annyit tudnék mondani, hogy szerintem a klingonok midus balsamast vennének.
2 hozzászólás
1. Katyi Antal — 2011-04-07 22:59
Hát ehhez a litván piához akkor csak a kínai rizspálinka fogható, nehezen lehet meginni, olyan mintha kölnivizet inna az ember. És ha mégis sikerül és lemegy, bár nem tűnik erősnek, hamar be lehet rugni tőle és akkor az isten óvjon.
2. tib0ru — 2011-04-12 10:18
A rizspálinkát még nem próbáltam, de szerepel a terveim között :-)
RSS feed for comments on this post. TrackBack URL
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.