Enni Örményországban – a gyalagyosh

Az örmény (és persze a grúz) ábécéről, s az általuk támasztott kihívásokról egyszer talán majd külön posztot írunk a Csurtusblogon; itt és most elégedjetek meg annyival, hogy egy hozzánk hasonló, mezítlábas gasztroturista számára nincs mókásabb feladat, mint bemenni mondjuk egy jereváni étterembe, s rápillantani egy étlapra. Oké, elismerjük, hogy számos helyen megesett a szívük a külföldieken, mert latin betűkkel is feltüntetik a választékot. De – kérdem én – szerintetek mennyivel van beljebb a (magyar) ember, ha a խորոված szó helyett mondjuk az áll ott, hogy khorovats?

Valahogy így jártunk az első vacsoránknál, amit a helyiek által is ajánlott Our Village (helyi nyelven: Mer Gyugh) nevű étteremben költöttünk el. Én genetikailag irtózom azoktól a belvárosi helyektől, amelyeket úgy reklámoznak, hogy “valódi ***** hangulat, eredeti ***** népzene, hagyományos ***** konyha!” (a csillagok helyére bármilyen nép- vagy nemzetnevet tetszés szerint be lehet helyettesíteni, a magyartól az észten keresztül az örményig), de Jereván belvárosában elég nehéz dolga van az embernek, ha nem hamburgerre, giroszra vagy vínersnicelre éhezik. Szóval hallgattunk az idegenvezetőnkre (és az ezerszer áldott Lonely Planetre), mert mindketten pozitívan emlékeztek meg a helyről, annyira meg már vagyunk tapasztaltak, hogy ha túlspilázzák a turistalehúzást, ezt idejében felismerjük és azonnal rájukhívjuk az azerieket. Nem volt rossz hely, a berendezés népieskedése még az elviselhetőség határain belül maradt, az élő zenéről meg majd talán máskor :-)

Nos, az Our Village-ben (ahová előre helyet kellett ám foglalni telefonon, mert folyamatosan telt ház van!) harmadik próbálkozásra elénktették a latinbetűs étlapot (miután a hazait és a cirillbetűst egyaránt szégyenkezve visszaküldtük), ami így nézett ki. Szó mi szó, rusztikusnak tényleg rusztikus volt (a zsíros pecsétnek tűnő foltok ne tévesszenek meg senkit, ez csak a show része, mert az valójában nem zsír volt, hanem speckó módon preparált papír), de a megértést nem nagyon segítette. Tessék, ez itt felül egy kinagyított részlet a “főételek” fejezetből; aki ebből megérti, hogy mi, merre és mennyi, annak gratulálok.

Ilyenkor két lehetőség van: az ember megpróbál szóban kommunikálni a személyzettel, vagy – vérbeli szerencsejátékos módjára – kockáztat és rámutat egy kajanévre, közben maximum imádkozik, nehogy olyat rendeljen, amire teszem azt allergiás vagy ami élő csúszómászókat tartalmaz.

Mivel tudomásom szerint elég kevés gasztronómiai készítmény tartalmaz parlagfüvet, macskahámot vagy korompenészt (én erre a háromra vagyok allergiás), az első veszély nem igazán fenyeget. Ami az élő csúszómászókat illeti, szerintem egyszer azt is ki kell majd próbálni, úgyhogy ráböktem a gyalagyosh szóra. Nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért; talán mert olyan bohókásan hangzik, az ára pont megfelelőnek tűnt (2300 dram az kábé 1200 forint, ami Örményországban még egy fővárosi felső középkategóriás kajáldában is minőségre utal), szóval őt választottam.

Az ördög persze nem alszik, ezért – biztos, ami biztos alapon – a pincérnél rákérdeztem, hogy mondjon már valamit a választottamról. Amikor elkezdte mondani az összetevőit, a “garlic“-kal kezdte, a második a “meat” volt. Nem is kérdeztem többet, elvégre egy olyan étellel, aminek a legfontosabb két összetevője a fokhagyma és a hús, nem lehet melléfogni.

Rövid várakozás után a fazon kihozott vagy öt tálat, amelyekben a következő alapanyagok voltak: fokhagyma, tejföl, joghurt, főtt lencse(szerű valami), átsütött darált hús valami mártásban. Első lépcsőben a mártásos darált húshoz hozzáöntötte a joghurtot (amit ők tahn-nak neveznek, egy kicsit hígabb, mint a mi joghurtunk és enyhén szénsavas) és jól megkavargatta. Ezután ehhez hozzáadta a lencsét (további kavargatás), végül a keverékbe beltördelt száraz lavash-t (ami olyan, mint a nagyon vékony palacsintatészta, esetleg mint valami fogyókúrás pászka/macesz; a lavash-ról lesz még szó más posztokban is!).

Amikor ezzel elkészült, elővette a gondosan odakészített, összezúzott (NEM apróra vágott, hanem tényleg összezúzott!) fokhagymát (lehetett úgy nyolc-tíz tekintélyes gerezdnyi), majd azt is belekavarta a tálba. A végén pedig még jött egy emberes adag tejföl, ugyancsak átmozgatva. (És amikor tejfölt mondok, tényleg tejfölre gondoljatok, ne azokra a folyékony izékre, amit ilyen néven árusítanak a szupermarketek; az állaga inkább a vajéra emlékeztetett).

Most, hogy jobban utánagondolok, lehet, hogy a fokhagyma belekeverése megelőzte a lavasht és a tejfölt, de szerintem nincs túl nagy jelentősége. Az olvastam az egyik újság vasárnapi mellékletében, hogy a merev sorrendhez csak a pszichopaták és a sorozatgyilkosok ragaszkodnak görcsösen.

Nakérem, ez volt a gyalagyosh. Finom házikenyérrel, illetve friss lavash-sal elképesztően finom egytálétel, ajánlom mindenkinek. Feltúrtam a netet, hátha találok valami használható receptet, de se híre, se hamva; a szóra összesen két találatot ad a Gugli, s egyik sem tartalmaz hozzáadott értéket.

12 hozzászólás

 1. ludens2 — 2012-06-14 08:02 

Az, hogy milyen hús volt, kiderült?

 2. tiboru — 2012-06-14 08:59 

Desznyó. De mondták, hogy van a kajának marhahúsos és csirkés változata is.

 3. geza2 — 2012-06-14 09:20 

kyalagyosh

 4. tiboru — 2012-06-14 09:36 

Lám, az átírás veszélyei… Köszi!

 5. Bigjoe(HUN) — 2012-06-14 10:16 

Nekem kicsit Fradis volt ez a kaja:mindent bele!
A bolti tejet és származékait csak csúfolják tejnek, személyesen tapasztaltam: az egyik tejfeldolgozó multi üzemvezetője tanácsára semmilyen bolti tejet@co. nem veszek.
Esetleg tömb sajtot, ja és a pöttyöst.
Az üzem vezető tudta a tutit, most már én is tudom.
Csak házi tej a jó tej.

 6. miamai — 2012-06-14 10:24 

Vajon mi lehet a ‘gyuffa’? (vagy ‘gyufta’?)

Amúgy a teljes déli-délkeleti internacionalitás jegyében gondolom, a dolma ‘tolma’ formában valami ‘tőtike’-féle lehet.

 7. csuri — 2012-06-14 15:26 

Bezonyám! Szó szerint “tőtike”, de ezt sem biztos hogy mindenki érti. Aki nem, az sikítson :)
Én pont azt ettem, az ún. “summer tolma” verziót, majd megmutatom hamarosan.

 8. csuri — 2012-06-14 15:28 

Azt tenném még hozzá, hogy a joghurt, amibe az egészet belekavargatták, forró volt!! de nagyon forró, amikor kihozták, és így kerültek bele az összetevők. Én úgy emlékszem, hogy a lencse és a darált hús már eleve egybe volt dolgozva.

 9. gloriamundi — 2012-06-14 22:49 

A kenyér jól néz ki, és legalább biztos meg bírnám enni :-) Hősies ez a bátorság, h ismeretlen kaját rendeltek :-)

 10. stoppos — 2012-06-15 13:32 

Én most ettem, de ebből tudnék tolni simán.

Az ismeretlen ázsiai helyeken evés amúgy is mókás. :)

 11. rognork — 2012-06-15 14:23 

Én egy kollegámmal Kínában képről rendeltem, azt gondolván, hogy ez némi előny. Hát az lett a vége, hogy a halas kajám kb 20 db, 5 cm átmérőjű, 5 mm vastag piranha jellegű (és kurva gonosznak kinéző, ezerfogú) halacskát tartalmazott, erősen gyömbéres trutymóban (csak ezt ismertem fel). Szerencsére ekkor már tudtuk a sört kínaiul. Ez mentett meg.
A munkatársam sokkal jobban járt, ő pacal méretre vagdalt rántott disznóbőrt fogyasztott…
Azóta nem mernék idegenvezető nélkül kaját kérni.

 12. almoragh — 2012-06-18 15:37 

Elég jól néz ki… Milyen fűszerekkel készítették a lencsét (vagy mit) és a húst?

Mi egyszer valahol Kolozsvár környékén (elfelejtettem, hogy hol) jártunk úgy, hogy volt egy gyönyörű és rettenetesen lerobbant étterem (valami kaszinó, klub vagy ilyesmi lehetett, kb úgy nézett ki, mint az Uránia mozi, csak rohadt szét: gyönyörű csillárok, hatalmas belmagasság, aranyozás, stb), ahol kb egy szótárnyi étlap volt, meg egy román pincérgyerek, aki már attól halálos pánikba esett, hogy valaki egyáltalán megjelent az étteremben. A helyzetet súlyosbította, hogy az étlap persze románul volt, mi egy büdös szót se beszéltünk románul, ő viszont csak azt értette – az angolt, a németet, a franciát és a magyart még csak egy-egy szó erejéig sem. A pommes frites-t sem.

Mutogatott egy darabig az étlapra, gondoltuk, hogy azok épp nincsenek, amire épp rámutat. Mint kiderült, azok voltak, de hogy mik voltak AZOK, azt már nem tudtuk, de hát megrendeltük végül: eszerint volt sült krumplijuk, natúr sült húsuk és káposztasalátájuk. Ennyi. A srác már kis híján összeszarta magát idegességében, mikor italokat is kellett volna hoznia, elmentem vele a hűtőhöz, kivettem egy nagy üveg ásványvizet, erre elkezdett hadonászni, elvette a vizet, elrohant vele valahova, mutogatott közben, hogy menjek vissza a helyemre… Aztán megláttuk, hogy mi volt a célja: szegény be akarta bizonyítani, hogy ő nem véletlenül pincér, úgyhogy egy hófehér kendővel a karján elegánsan, a végén az üveg enyhe megcsavarintásával (vagy mi) kitöltötte a vizeket… Mindezt a századelő pompájának a romjain, úgy, hogy csak krumpli, káposzta és pár szelet karaj volt a konyhában.

De legalább nem disznógyomrot vagy valami gyilokhalat kaptunk:)

tyűha, kicsit hosszú lett a komment, bocs!

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.