A Kentucky-csirke

tibavAmikor három héttel ezelőtt az Indexen megjelent ez a rövid írás (mert ugye cikknek azért nem nevezném), borítékolható volt, hogy tízezrek fognak a legközelebbi élelmiszerboltba rohanni azokért az összetevőkért, amelyek egy átlagos magyar konyhában nem lelhetők fel, majd egy-két tucat csirkeszárnyat, esetleg combot beszerezve nekiállnak kipróbálni Sanders ezredes állítólagos titkos receptjét. Noha mindig igyekeztem elkerülni a mainstream által diktált trendeket (nem csak gasztronómiában), én sem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Elöljáróban elmondom, hogy én bizony szeretem a KFC-t. Nem mondom, hogy nagyon gyakori vendége vagyok, de átlagosan azért két-három hetente lenyomok egy-egy csípős csirkeszárnyadagot és mondjuk havonta-hathetente egyszer még otthonra is veszek egy harmincas hot wings kosarat, amit Csurival ketten lazán betermelünk vacsorára. Szóval igen, engem is megkísértett a recept, naná, hogy kipróbáltam.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – Jereván

Sajnos, Jerevánból úgy kellett hazajönnünk, hogy az örmény főváros ikonikus fedett piacát, a híres Pak Sukát nem tudtuk megnézni. Idegenvezetőnk, Garik keserű tájékoztatása szerint a helyi ingatlanoligarchák közötti befektetési háború miatt éppen (remélhetően csak ideiglenesen) zárva tartott. Ennek helyére ugyanis az egyik milliárdos gazember lakóparkot, a másik bűnöző (Garik jelzői) mozival súlyosított bevásárlóközpontot tervez, s ahogyan az ilyenkor lenni szokott, még nem dőlt el, hogy a főpolgármesteri hivatal melyik korrupciós ajánlatot fogadja majd el. A városvédők azonban harcban állnak, a bontás még nem kezdődött el, de a vita idején a Pak Suka nem fogadja sem a kistermelőket, sem a vásárlókat.

De ne keseredjünk el. Bízzunk abban (elvégre nem kerül semmibe), hogy a dolgos örmény nép győzni fog, s addig is nézzünk körül a kettes számú jereváni piacon.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Inni Lettországban – a rigai Fekete Balzsam

Az előítélet csúnya-csúnya dolog, de be kell vallanom, hogy a litván midus balsamas megkóstolása óta meglehetős fenntartásokkal fordulok a balti államokban előállított gyógynövényalapú italok felé. Érthető tehát az az enyhe szorongás, amivel a Rigába történt kiutazás előtt szembesültem, elvégre tudtam: lett barátaink alkoholos büszkeségét, a híres Fekete Balzsamot (Rīgas Melnais Balzams) nem hagyhatom ki még akkor sem, ha ennek vannak bizonyos egészségügyi kockázatai.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni az Azori-szigeteken – a tremoço

Aki járt már portugál, olasz, török és más mediterrán országok piacain, szabadtéri vásárokon, vagy simán csak itteni kisebb települések különböző társas eseményein, feltűnhetett neki a következő látvány: utcai árusok tucatjai kínálnak furcsa, sárgás színű, leginkább túlméretezett csicseriborsóhoz hasonló, enyhén sós vízben ázó bogyókat, helyre kis műanyag lavórokból vagy vödrökből. Mi ezt az izét az Azori-szigeteken próbáltuk ki. Hogy milyen eredménnyel, az alábbiakban olvashatjátok.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – Funchal

A Csurtusblogon már olvashattatok pár posztot a madeirai utazásunkról (megnyugtatásul: lesz még több is!), s itt, a Gasztroutazásokon is volt már szó a portugál, illetve a madeirai ételekről, italokról.

Most a sziget fővárosának, Funchalnak a legnagyobb piacáról, a  Mercado dos Lavradores (munkások piaca?) pár szó és kép. Ez utóbbiak egy részét a netről vettük kölcsön, mert a saját fotóinkat tartalmazó egyik lemezünk szőrén-szálán eltűnt; biztos a gaz konkurencia mocskos keze van a dologban.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Grúziában – a hacsapuri

Nem bántásként mondom, de alapos a gyanúm, hogy a grúz igazán nem sorolható azon nyelvek közé, amelyeknek a közeljövőben komoly esélyük lenne arra, hogy világhódító útra induljanak.

Ennek ellenére van egy szavuk, amit szerintem még olyan külföldiek is ismernek, akik magát az országot nem nagyon tudnák elhelyezni egy Eurázsia-vaktérképen (s ebből a szempontból a mi gulyás szavunk sorsával rokonítható, legalábbis idegenforgalmilag).

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Inni Izlandon – a brennivín

Igaz ugyan, hogy az izlandiak egy csomó mindenben különböznek a többi germán nemzettől (ezt legalábbis minden adandó alkalommal büszkén hangoztatják), de abban nem, hogy az égetett szeszesitalok fogyasztása évszázadok óta jelentős szerepet tölt be a gasztrokultúrájukban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ott-tartózkodásunk ideje alatt egyetlen részeg embert sem láttam (igaz, az alkoholárakat figyelembe véve ennek az ellenkezője lett volna meglepő), viszont (kizárólag kötelességtudatból) megkóstoltuk a hazai italt. Mai posztunk erről, az izlandi nemzeti spirituszról, a brennivínről szól.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szolgálati közlemény – új fejléc!

Kedves barátaink, Csurtusék gasztroutazási blogjának olvasói!

Ahogyan azt láthatjátok, blogunk mától új fejléccel jelenik meg. A fotót én magam készítettem, sk, a dizájnolást pedig az egyik kedves barátom (Slezák Ilona), akinek innen is köszönöm a kiváló munkát. Ha kitalálod, mit ábrázol a fotó (és hol készült), törzsgárda-tagságot nyerhetsz, amivel semmi nem jár ugyan, csak dicsőség. Megköszönnék nektek mindenféle visszajelzést a kommentek között, ami az új dizájnt illeti. Nézzetek körül a többi blogon is, a Konteót kivéve hamarosan mindegyiken látható lesz a változás.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – Saint-Maximin

Ahogyan azt már beharangoztuk, Saint-Maximinben – szerda lévén – pont elkaptuk a heti piacot, amelyről most bemutatunk pár – főként gasztronómiai vonatkozású – képet.

Kívánunk minden olvasónknak kellemes október huszonharmadikázást, s kifejezzük abbéli reményünket, hogy miután mindenki épen és egészségesen hazatért az ízlésének leginkább megfelelő holnapi utcai rendezvényről, rossz érzések (és külső-belső sérülések) nélkül csorgathatja nyálát a poszt olvasása közben.

Enni Izlandon – a rothasztott cápahús

Most biztosan elég rossz bizonyítványt állítok ki enmagam gasztronómiai tájékozottságáról, de ünnepélyesen be kell vallanom: nem tudom, rendeznek-e olyan vetélkedőt a világon, melynek célja a földkerekség legbüdösebb, legvisszataszítóbb szagú ételének kiválasztása. Mondom, fogalmam sincs, létezik-e ilyen verseny, de egyvalamiben egészen biztos vagyok: a legendás izlandi rothasztott cápahús előselejtezők nélkül ott lenne a döntőben (a durián méltó ellenfeleként), egyik nemzeti büszkeségünk, a pálpusztai pedig megszégyenülten és megalázottan szipogna a sarokban.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – a Privoz húsosai

Folytatjuk barangolásunkat az odesszai Privozon; a halasok után ma a húsos/felvágottas részleget próbáljuk bemutatni pár olyan képpel, amelyek (szerintünk legalábbis) még nem alkalmasak arra, hogy vega olvasóink konyhaablakunk alatt csendes tüntetéssel adjanak hangot elemi felháborodásuknak, miközben fagyasztott karalábéfejekkel dobálják meg az őszi avarral borított grillsütőnket.

Enni Izlandon – a perzselt birkafej

Olvasóink már eddig is észrevehették, hogy jelen blog szerzőinek gasztronómiai érdeklődési körében kiemelkedő helyet foglal el a juh (birka, bárány, jerke, satöbbi). Nem tudom, mi lehet ennek a magyarázata, de nem tartom kizártnak, hogy a birkahús szeretetére egy alapos családfakutatás talán rá tudna világítani; a múltban biztosan volt valami kun vagy belső-ázsiai ág, melynek génjei azért felelősek, hogy bárhová megyünk, rábukkanunk egy ízletes, egykoron bégető falatra.

Ma az izlandiak egyik hagyományos csemegéjéről, a perzselt birkafejről írunk. Többek számára talán sokkoló képek és szövegek következnek, amelyek alkalmasak a köznyugalom megzavarására és riadalomkeltésre. A gyengébb gyomrúak ne étkezés előtt olvassák!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Berlinben – a currywurst

A „német gasztronómia” jelzős szerkezet hallatán sokunk szemei elé beúszik egy gyermekfej nagyságú füstölt, főtt csülök képe, egy emberes adag savanyúkáposztával, friss kenyérszeletekkel és természetesen egy (két, sok) korsó frissen csapolt, hideg sörrel. Nincs is ezzel semmi baj, germán barátaink kedvenc Schweinshaxe mit Sauerkraut-ja (ami német eredetiben meghallgatva leginkább egy ősi bajor átokra vagy porosz katonai vezényszóra hasonlít – de melyik német mondat nem hasonlít katonai vezényszóra, kérdem én?), szóval a Schweinshaxe mit Sauerkraut nagyon finom tud lenni. Bevallom nektek, a füstölt, főtt csülök iránti mérhetetlen (és egészségtelen) vonzalmam az egyik oka annak, hogy kicsit sajnálkozva tekintek a muzulmánokra és a zsidókra, akiktől vallási vezetőik évszázadok, évezredek óta következetesen megtagadják ennek élvezetét.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Nagy Csigaművelet 2.0

Az úgy történt, hogy a tegnap körülnéztem a kamrában, s közben azon gondolkoztam: mi a francot lehetne vacsorázni? Sok macera lehetőleg ne legyen vele, legyen valami köze a tojáshoz (a vérképem szerint ugyanis szervezetem koleszterinmutatója az egészségügyi határérték alá zuhant), lehessen hozzá sört inni (ezekben a forró nyári napokban a kiszáradás is valós fenyegetés), szóval nem volt könnyű dolgom. A polcokon való matatás közben (lengyel halkonzerv, román májpástétom, észt mentás méz – egyik sem az igazi), szinte megbújva a dobozos csicseriborsó és a pácolt mókuscombok mögött egyszer csak a kezembe került egy befőttesüveg, telistele házas, előfőzött csigával, amit két éve még Baszkföldön vettünk. Ez lesz az! – örvendeztem. Csigás omlett!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Inni Örményországban – az Ararát konyak

Gondolom, senkit nem fog meglepni, ha azt mondom, hogy Örményországban a legelterjedtebb márkanév az Ararát. Az örmény (és az emberiség) történelmének és kultúrájának – a Bibliából is ismert – szent hegye (amely per pillanat török felségterületen fekszik, de ezt az aspektust nem egy gasztroblogon fogjuk boncolgatni), szóval az Ararát nevét jelenleg biztosítótársaság, taxivállalat, város, fennsík, tartomány, húskonzerv, étterem, könyvkiadó, továbbá futballklub, ásványvíz és cigaretta is viseli Örményországban (ráadásul közkedvelt férfiutónév, valamint elterjedt családnévként is funkcionál).

A legismertebb Ararát-termék azonban továbbra is a híres örmény konyak (de nevezhetjük brandynek, vagy magyarul mindközönségesen borpárlatnak), melynek jereváni központját – természetesen – mi is meglátogattuk, amikor ott jártunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Nagy Csigaművelet 1.0

A jómúltkorában (Franciaország kapcsán) már írtunk a csigákról, illetve a csigaevésről, de meggyőződéssel vallom, hogy egy kajáról igazán hitelesen csak úgy lehet nyilatkozni, ha az ember legalább megpróbálja azt saját kezűleg elkészíteni. A jelenlegi forró nyár egyik záporos-zivataros napját követő háztáji csigainvázió tökéletes alkalmat biztosított arra, hogy régóta dédelgetett tervem (a saját csiga elkészítése a kezdetektől a végéig) konkrétumai is körvonalazódjanak.

A most következő poszt írott része és képanyaga alkalmas arra, hogy sértse egyesek érzékenységét, ezért csak az kattintson a lenti “Folytatás” linkre, aki úgy érzi, hogy valóban kíváncsi a csigaelőkészítés kulisszatitkaira, s elég erős lelkileg ahhoz, hogy ennek dokumentálását végig is nézze.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Örményországban – a gyalagyosh

Az örmény (és persze a grúz) ábécéről, s az általuk támasztott kihívásokról egyszer talán majd külön posztot írunk a Csurtusblogon; itt és most elégedjetek meg annyival, hogy egy hozzánk hasonló, mezítlábas gasztroturista számára nincs mókásabb feladat, mint bemenni mondjuk egy jereváni étterembe, s rápillantani egy étlapra. Oké, elismerjük, hogy számos helyen megesett a szívük a külföldieken, mert latin betűkkel is feltüntetik a választékot. De – kérdem én – szerintetek mennyivel van beljebb a (magyar) ember, ha a խորոված szó helyett mondjuk az áll ott, hogy khorovats?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Portugáliában – a gyümölcsök

22 évvel a rendszerváltozás után biztosan ti is feltettétek már magatoknak a kérdést: mit kaptunk mi a kilencvenes évek legeslegelején beköszöntött többpárti demokráciától? Válaszom (ami teljesen adekvát egy gasztroblogban, még akkor is, ha nem törekszik politológiai teljességre): az egzotikus gyümölcsök felbukkanását mindenképpen. Igen, kedveseim: a mangót, a papayát, az ananász, a mandarint, a licsit, a kókuszdiót, a qumquatot, a guavét, a rambutánt, a kiwit, a maracuját és a többit.

Ezt most csak azért mondom, mert aki szereti a furcsa ízeket és a meglepő kinézetű gyümölcsöket, Madeirán tutira otthon fogja érezni magát.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – a madeirai fekete kardhal

Madeirán természetesen a környező tenger a legnagyobb élelmiszer-forrás. Helyi különlegesség az itt baloldalt is látható espada, vagyis a fekete kardhal (mások szerint fekete abroncshal, de ennek a szóösszetételnek olyan gumiipari íze van). Ez a fura teremtmény külsőre leginkább az angolnához hasonlít, és a bőrtől való megfosztása (konkrétan egy drótos kesztyűvel ledörzsölik róla a fekete felhámot) külön látványosság a funchali halpiacon.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Inni Portugáliában – a caninha és a poncha

Ha portugál (madeirai) szesz, nem hagyhatjuk ki a caninha-t, a cukornád-pálinkát, ami a poncha alapanyaga. Ez (mármint a caninha) gyakorlatilag égetett szeszesital (de nem rum!), a 40-52 fokos vertikumban. A piacokon lehet natúr cukornádat is venni, amit el lehet rágcsálni (nagyon rostos és tényleg édes). Az üvegbe néha egy darabka cukornádat is beletesznek, akárcsak nálunk gyümölcsöt a vilmoskörte-páleszba.

A caninha amúgy bevándorló (a cukornáddal együtt); eredetileg Brazíliából importálták pár száz évvel ezelőtt, amikor még egy ország voltak, de a madeiraiak szerint (merthogy ott, a szigeten kóstoltuk) természetesen finomabb, mint a dél-amerikai eredeti.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….