A Kentucky-csirke

tibavAmikor három héttel ezelőtt az Indexen megjelent ez a rövid írás (mert ugye cikknek azért nem nevezném), borítékolható volt, hogy tízezrek fognak a legközelebbi élelmiszerboltba rohanni azokért az összetevőkért, amelyek egy átlagos magyar konyhában nem lelhetők fel, majd egy-két tucat csirkeszárnyat, esetleg combot beszerezve nekiállnak kipróbálni Sanders ezredes állítólagos titkos receptjét. Noha mindig igyekeztem elkerülni a mainstream által diktált trendeket (nem csak gasztronómiában), én sem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Elöljáróban elmondom, hogy én bizony szeretem a KFC-t. Nem mondom, hogy nagyon gyakori vendége vagyok, de átlagosan azért két-három hetente lenyomok egy-egy csípős csirkeszárnyadagot és mondjuk havonta-hathetente egyszer még otthonra is veszek egy harmincas hot wings kosarat, amit Csurival ketten lazán betermelünk vacsorára. Szóval igen, engem is megkísértett a recept, naná, hogy kipróbáltam.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Izraelben – egy kis vegyes

Volt itt már szó evésről is Izrael kapcsán – hát essen még pár szó róla.

A ‘péksütemények’-nek nagy kultusza van, de nem egészen olyanok, mint a mieink. Ami édes, az az eszméletvesztésig édes, ilyesmi a már emlegetett baklava és társai. Tibi és Gala elvittek Haifában egy általuk ismert jó helyre, ahol „rendes” baklava van. Íme:

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az azori vörös tonhal

A Csurtuson áradoztam épp a napokban gyönyörű szálláshelyünkről, amely az Azori-szigetek legnagyobbikán, São Miguelen, Furnas város és az azonos nevű tó mellett volt.

A Furnas Lake Villas-i apartmanunkban a teljesen felszerelt szuper kis konyhában egyik este „főzésre” adtuk a fejünket.

Történt ugyanis, hogy bementünk egy relatíve nagyobb szupermarketbe (de azért ne tecsó meg ósan méretűre gondoljatok), ahol T. meglátott a halas pulton egy adag gyönyörű, friss, vörös tonhalat…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni az Azori-szigeteken – a tremoço

Aki járt már portugál, olasz, török és más mediterrán országok piacain, szabadtéri vásárokon, vagy simán csak itteni kisebb települések különböző társas eseményein, feltűnhetett neki a következő látvány: utcai árusok tucatjai kínálnak furcsa, sárgás színű, leginkább túlméretezett csicseriborsóhoz hasonló, enyhén sós vízben ázó bogyókat, helyre kis műanyag lavórokból vagy vödrökből. Mi ezt az izét az Azori-szigeteken próbáltuk ki. Hogy milyen eredménnyel, az alábbiakban olvashatjátok.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Grúziában – a hacsapuri

Nem bántásként mondom, de alapos a gyanúm, hogy a grúz igazán nem sorolható azon nyelvek közé, amelyeknek a közeljövőben komoly esélyük lenne arra, hogy világhódító útra induljanak.

Ennek ellenére van egy szavuk, amit szerintem még olyan külföldiek is ismernek, akik magát az országot nem nagyon tudnák elhelyezni egy Eurázsia-vaktérképen (s ebből a szempontból a mi gulyás szavunk sorsával rokonítható, legalábbis idegenforgalmilag).

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Karácsonyi töltött káposzta

Az a szokás, hogy Karácsonykor halat kell enni, engem (bevallom) mellbevert, mikor áttelepültem Magyarországra. Halat??? Szeretjük, rendben, na de Karácsonyra??

Mikor minden pendelyes kisgyerek tisztában van vele, hogy ilyenkor töltött káposzta dukál, füstölt húsokkal, előtte pedig borleves.

A borlevest majd Sanya leírja, a töltött kápit viszont most elmesélem én nektek, méghozzá oly módon, hogy kezdők is bátran belevághatnak! Semmi ördöngősség, bárki meg tudja csinálni!

Enni Izlandon – a rothasztott cápahús

Most biztosan elég rossz bizonyítványt állítok ki enmagam gasztronómiai tájékozottságáról, de ünnepélyesen be kell vallanom: nem tudom, rendeznek-e olyan vetélkedőt a világon, melynek célja a földkerekség legbüdösebb, legvisszataszítóbb szagú ételének kiválasztása. Mondom, fogalmam sincs, létezik-e ilyen verseny, de egyvalamiben egészen biztos vagyok: a legendás izlandi rothasztott cápahús előselejtezők nélkül ott lenne a döntőben (a durián méltó ellenfeleként), egyik nemzeti büszkeségünk, a pálpusztai pedig megszégyenülten és megalázottan szipogna a sarokban.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – a Privoz húsosai

Folytatjuk barangolásunkat az odesszai Privozon; a halasok után ma a húsos/felvágottas részleget próbáljuk bemutatni pár olyan képpel, amelyek (szerintünk legalábbis) még nem alkalmasak arra, hogy vega olvasóink konyhaablakunk alatt csendes tüntetéssel adjanak hangot elemi felháborodásuknak, miközben fagyasztott karalábéfejekkel dobálják meg az őszi avarral borított grillsütőnket.

Enni Izlandon – a perzselt birkafej

Olvasóink már eddig is észrevehették, hogy jelen blog szerzőinek gasztronómiai érdeklődési körében kiemelkedő helyet foglal el a juh (birka, bárány, jerke, satöbbi). Nem tudom, mi lehet ennek a magyarázata, de nem tartom kizártnak, hogy a birkahús szeretetére egy alapos családfakutatás talán rá tudna világítani; a múltban biztosan volt valami kun vagy belső-ázsiai ág, melynek génjei azért felelősek, hogy bárhová megyünk, rábukkanunk egy ízletes, egykoron bégető falatra.

Ma az izlandiak egyik hagyományos csemegéjéről, a perzselt birkafejről írunk. Többek számára talán sokkoló képek és szövegek következnek, amelyek alkalmasak a köznyugalom megzavarására és riadalomkeltésre. A gyengébb gyomrúak ne étkezés előtt olvassák!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Berlinben – a currywurst

A „német gasztronómia” jelzős szerkezet hallatán sokunk szemei elé beúszik egy gyermekfej nagyságú füstölt, főtt csülök képe, egy emberes adag savanyúkáposztával, friss kenyérszeletekkel és természetesen egy (két, sok) korsó frissen csapolt, hideg sörrel. Nincs is ezzel semmi baj, germán barátaink kedvenc Schweinshaxe mit Sauerkraut-ja (ami német eredetiben meghallgatva leginkább egy ősi bajor átokra vagy porosz katonai vezényszóra hasonlít – de melyik német mondat nem hasonlít katonai vezényszóra, kérdem én?), szóval a Schweinshaxe mit Sauerkraut nagyon finom tud lenni. Bevallom nektek, a füstölt, főtt csülök iránti mérhetetlen (és egészségtelen) vonzalmam az egyik oka annak, hogy kicsit sajnálkozva tekintek a muzulmánokra és a zsidókra, akiktől vallási vezetőik évszázadok, évezredek óta következetesen megtagadják ennek élvezetét.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Nagy Csigaművelet 2.0

Az úgy történt, hogy a tegnap körülnéztem a kamrában, s közben azon gondolkoztam: mi a francot lehetne vacsorázni? Sok macera lehetőleg ne legyen vele, legyen valami köze a tojáshoz (a vérképem szerint ugyanis szervezetem koleszterinmutatója az egészségügyi határérték alá zuhant), lehessen hozzá sört inni (ezekben a forró nyári napokban a kiszáradás is valós fenyegetés), szóval nem volt könnyű dolgom. A polcokon való matatás közben (lengyel halkonzerv, román májpástétom, észt mentás méz – egyik sem az igazi), szinte megbújva a dobozos csicseriborsó és a pácolt mókuscombok mögött egyszer csak a kezembe került egy befőttesüveg, telistele házas, előfőzött csigával, amit két éve még Baszkföldön vettünk. Ez lesz az! – örvendeztem. Csigás omlett!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A Nagy Csigaművelet 1.0

A jómúltkorában (Franciaország kapcsán) már írtunk a csigákról, illetve a csigaevésről, de meggyőződéssel vallom, hogy egy kajáról igazán hitelesen csak úgy lehet nyilatkozni, ha az ember legalább megpróbálja azt saját kezűleg elkészíteni. A jelenlegi forró nyár egyik záporos-zivataros napját követő háztáji csigainvázió tökéletes alkalmat biztosított arra, hogy régóta dédelgetett tervem (a saját csiga elkészítése a kezdetektől a végéig) konkrétumai is körvonalazódjanak.

A most következő poszt írott része és képanyaga alkalmas arra, hogy sértse egyesek érzékenységét, ezért csak az kattintson a lenti „Folytatás” linkre, aki úgy érzi, hogy valóban kíváncsi a csigaelőkészítés kulisszatitkaira, s elég erős lelkileg ahhoz, hogy ennek dokumentálását végig is nézze.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni a Kaukázusban – a csurcskelá

Szögezzük le, hogy enni a Kaukázusban, az bizony élmény. A pozitív fajtából. Éppen ezért lesz még szó róla bőven. Most csak egy olyan kaját (??) mutatok meg, amihez még csak hasonlót sem láttam/kóstoltam eddig, de ha lenne itthon a piacon, szívesen enném.
Ez a csurcskelá.
Az angol útikönyvben, illetve a wikin ‘churchkhela’; az eredeti grúz, illetve örmény kifejezésekre pedig nem vállalkozom…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Örményországban – a gyalagyosh

Az örmény (és persze a grúz) ábécéről, s az általuk támasztott kihívásokról egyszer talán majd külön posztot írunk a Csurtusblogon; itt és most elégedjetek meg annyival, hogy egy hozzánk hasonló, mezítlábas gasztroturista számára nincs mókásabb feladat, mint bemenni mondjuk egy jereváni étterembe, s rápillantani egy étlapra. Oké, elismerjük, hogy számos helyen megesett a szívük a külföldieken, mert latin betűkkel is feltüntetik a választékot. De – kérdem én – szerintetek mennyivel van beljebb a (magyar) ember, ha a խորոված szó helyett mondjuk az áll ott, hogy khorovats?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Portugáliában – a gyümölcsök

22 évvel a rendszerváltozás után biztosan ti is feltettétek már magatoknak a kérdést: mit kaptunk mi a kilencvenes évek legeslegelején beköszöntött többpárti demokráciától? Válaszom (ami teljesen adekvát egy gasztroblogban, még akkor is, ha nem törekszik politológiai teljességre): az egzotikus gyümölcsök felbukkanását mindenképpen. Igen, kedveseim: a mangót, a papayát, az ananász, a mandarint, a licsit, a kókuszdiót, a qumquatot, a guavét, a rambutánt, a kiwit, a maracuját és a többit.

Ezt most csak azért mondom, mert aki szereti a furcsa ízeket és a meglepő kinézetű gyümölcsöket, Madeirán tutira otthon fogja érezni magát.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – a madeirai fekete kardhal

Madeirán természetesen a környező tenger a legnagyobb élelmiszer-forrás. Helyi különlegesség az itt baloldalt is látható espada, vagyis a fekete kardhal (mások szerint fekete abroncshal, de ennek a szóösszetételnek olyan gumiipari íze van). Ez a fura teremtmény külsőre leginkább az angolnához hasonlít, és a bőrtől való megfosztása (konkrétan egy drótos kesztyűvel ledörzsölik róla a fekete felhámot) külön látványosság a funchali halpiacon.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Piac – a Privoz halasai

Az odesszai Privozt – általánosságban – már bemutattuk az olvasóknak a Csurtusblogon, s eljött az ideje, hogy itt, a Gasztroutazásokon egy kicsit lemerüljünk a pultok szintjére, az árusok és az áruk közé. Mai fotóösszeállításunk a piac számunkra egyik legegzotikusabb részlegét, a halasokat szeretné megmutatni.

Enni Írországban – a Nagy Éhezés

Egy kicsit formabontó poszt következik, melyben ideiglenesen felfüggesztjük az eddigi könnyed, tréfálkozó hangot, mert azt a gasztrobloggerek is tudják, hogy az élet nem mindig dobozos sör, csocsó és bőrfotel. Mi magunk is vívódtunk, hogy a Csurtusblogon vagy itt jelenjen meg, végül úgy döntöttünk: mégiscsak az evéssel foglalkozik, noha nehéz téma, s nemcsak az írekkel szimpatizálóknak. Fekete poszt. Sajnálom.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Párizsban – vegyesfelvágott

Arról posztot írni, hogy mi mindent lehet Párizsban enni, balgaság lenne, enyhén szólva. Mert mindent, és mindenből mindenfélét, és mindenféléből bármennyit.

A tipikus francia kávéházi reggeliről, a cafékról és a párizsi pincérekről már regéltem, nézzük most, hogy reggeli után mit lehet az arcunkba nyomni, teszem azt sétálgatás közben.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Enni Észtországban

Pár nappal ezelőtt jöttünk haza a legkisebb balti államból (a kifejezetten turisztikai érdekességeket a Csurtusblogon olvashatjátok majd az elkövetkezendő időszakban), és 2:0 szavazati aránnyal úgy döntöttünk, hogy – abszolút naprakészségünket bizonyítandó – az észt gasztronómiáról mesélünk nektek.

Nos, ha rövidek és lényegretörőek szeretnénk lenni, ez a poszt mindössze ennyiből állna: kedveseink, észt gasztronómia nem létezik. Köszönjük a figyelmet. Csurtusék azonban imádják hallatni a hangjukat, ezért a fenti (kicsit sommás) ítélet részletesebb indoklását (és apró, hangsúlybeli ellentételeit) az alábbiakban olvashatjátok.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….