A Floridita mellett (róla és a daiquiríről itt írtunk) van egy másik híres havannai kocsma (étterem), amit a messziről jött, koktélkedvelő turistának már csak azért is illendő meglátogatnia, mert (imént említett társához hasonlóan) egy világszerte népszerű koktél szülőhelye.

Igen, ez a Bodeguita del Medio, a hozzá kapcsolódó koktél pedig a mojito. Röviden lássuk először a hely, illetve a név eredetét.

Egy Angel Martínez nevű fazon 1942-ben vásárolta meg a havannai óváros (La Habana Vieja) egyik sikátorában, az Empedrado-n (vagyis a kikövezett utcácskában) található kis üzletet (légvonalban alig háromszáz méterre a barokk székesegyháztól), amely eredetileg a La Complaciente (engedékeny, kényelmes – mindez nőnemben) nevet viselte. Angel barátunk meglehetősen önérzetes fickó lehetett, mert rögtön átkeresztelte a helyet Casa Martínezzé, és egy olyasféle vegyesboltot alakított ki, ahol a vidékről felhozott (főként mezőgazdasági) termékek forgalmazásán kívül 1945-től saját konyhát is üzemeltetett, ahová a környék lakói előszeretettel tértek be egy-egy frissensült malac és egy-két hűsítő rumos koktél elfogyasztásának erejéig.
A negyvenes évek végére a kifőzde lassan étteremmé, illetve pofás kocsmává nőtte ki magát, s egyre több (értelemszerűen főleg jenki) turista is tiszteletét tette, minek következtében a hely megérett egy újabb váltásra: 1950. április 26-án, egy kellemes szerdai napon a tulaj kiszögezi az új nevet viselő cégért a Calle Empedrado 207. szám alá: La Bodeguita del Medio (a továbbiakban: BM), magyarán: kiskocsma félúton. Az ötletgazda valószínűleg Felito Ayon volt, aki (könyv- és hanglemez-kiadóként) a korszak havannai művészvilágának egyik katalizátora (és mecénása) volt.

A hivatalos elnevezés a már évek óta közszájon forgót szentesítette; a BM nagyjából azonos távolságra van az Empedradóra merőleges San Ignacio és a Cuba utcáktól, s ezzel formabontó volt; a havannai nyilvános helyeket (kocsmákat, templomokat, éttermeket) ugyanis főleg utcasarkokra építették/telepítették, de Angel Martínez kifőzdéjére már a kezdetektől úgy hivatkoztak, mint egy, az utca közepén (mármint nem a sarkán) található bodeguitára.

A talponálló minőségi átlényegülésének egyik részmagyarázata kétségkívül a hely specialitása, a mojito (ejtsd: mohító) volt. Ez a koktél (a daiquirível együtt) az elmúlt évtizedekben legalább annyira jelképezte Kubát, mint Fidel vagy a Buena Vista Social Club. A posztban be fogunk számolni a receptről is.

A BM tehát felfutott. Nem kicsit, nagyon. Olyan látogatói nevek fémjelzik, mint Ernest Hemingway (akiről megszokhattuk, hogy egyetlen olyan helyet sem hagyott ki, ahol az alhoholtartalmú italok, lelőhető nagyvadak és/vagy könnyűvérű nők felbukkanásának valószínűsége meghaladta a nullát), Errol Flynn, Pablo Neruda, Nat King Cole, Naomi Campbell, Muhammad Ali vagy Gabriel García Marquez. A BM falain a mai napig olvashatók az elmúlt hatvan év során ott megfordult híres (és kevésbé híres) látogatók feljegyzései, de (többé-kevésbé) sikerült fotók is szemügyre vehetők.

Az egyik jópofa felirat (amelyet úgy hat évtizeddel ezelőtt helyeztek ki, feltételezem: nem véletlenül) így szól: Cargue con su pesao, s hevenyészetten úgy lehetne lefordítani, hogy minden kedves vendég viseli a felelősséget azokért az idiótákért, akiket ő hívott meg a bodeguitába…

Zene is van, amit természetesen zenészek szolgáltatnak. A közkeletű urban legend szerint Martínez egyszer (még az ötvenes évek legelején) megpróbált egy vurlitzert elhelyezni, de a vendégek elemi erejű felháborodása a szó szoros értelmében elsöpörte a zenegépet: az elfogyasztott mojitóktól feltüzelt fogyasztók apró darabokra szedték az önmagában ártatlan szerkezetet, s másnap ismét duzzadó keblű havannai hölgyek és ráncos, fáradt arcú gitárpengetők szolgáltatták a háttérzenét.

A BM-ben természetesen nemcsak inni, hanem enni is lehet. Mi fokhagymás-paprikás szószban elkészített rákocskákat, valamiféle paprikásutánzatú malacsültet és echte bennszülött rántott banánt ettünk klasszikus köretekkel (krumpli és rizs). Remélem, nem bántok meg senkit vele, de az az igazság, hogy egyik fogás sem hagyott bennem/bennünk maradandó nyomokat. Úgy is mondhatnám: felejthető volt, na.

A mojito (egészen pontosan: a mojitók) viszont nem volt(ak) rossz(ak), sőt.

És akkor lássuk a klasszikus receptet, egy adagra vetítve (ami önmagában baromság, hiszen mojitót az ember sohasem iszik egyedül, maximum ha az akasztófa alatt ez az utolsó kívánsága. A hóhért vagy az utolsó kenetet feladó tisztelendőt akkor is illik meghívni, ha tudjuk, hogy szakmai-etikai szempontból nem fogadhatják el).

1.) Először is szükség lesz egy egyszerű, kétdecis (lehetőleg henger alakú) pohárra. A mojito népies pia (legalábbis eredetileg az volt, akárcsak mifelénk a fröccs); nincs szükség semmiféle erőltetett alakú, művi, dizájnerek által tervezett cuccra, amitől a mezei alkoholista gyomra görcsbe rándul, mert fogalma sincs, hogy kell kézben tartani meg inni belőle. A nők meg folyton néznek.

2.) A pohárba tegyünk egy-másfél teáskanálnyi kristálycukrot (ha van rá lehetőségünk, nádcukor legyen, de akárhogyan is alakulnak a dolgok, kerüljük a túlfinomított, hófehér változatot).

3.) Vegyünk elő egy jó karban levő lime-ot (ez a zöldcitrom). Nélkülöző családokban, gazdasági világválság idején a sima (sárga) citrom is megteszi, de ha egy lehetőség van rá, tényleg ragaszkodjunk a lime-hoz, mert az íze (nem kamu!) tényleg különbözik a hagyományostól. Ráadásul ma már minden nagyobb élelmiszerüzlet zöldségrészlegén lehet kapni, és az ára nem rendíti meg alapjaiban a családi költségvetést. Ne engedjünk a kompromisszumoknak; az emberi civilizáció azért fog előbb-utóbb eltűnni, mert a lényeges dolgokban megalkuvók lettünk…

4.) Vágjuk ketté a zöldcitromot, s az egyik fél levét facsarjuk bele a pohárba, a nádcukorra. Tegyük ezt olyan elszántsággal és energiával, mintha mi lennénk az APEH (azaz mit beszélek: a NAV), s a lime lenne a mezei adózó. Szerepjátszó gyakorlattal rendelkezők előnyben.

4.a.) Ha nincs lime-unk vagy citromunk, sírós hangulatban használjunk fel 0,15-0,20 deci (15-20 milliliter) ipari citromlevet. De ezt tényleg csak akkor, ha az életünk függ tőle!

5.) Menjünk ki a kertbe és tépjünk két szál fodormentát, szárastól! Figyelem: az eredeti recept fodormentát ír elő! Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a borsmenta-lobbi fizetett bérencei által! Ha a sajátunkban nincs, lépjünk át az erkölcsi gátakon és lopjunk valahonnan; a mojito nem tűri a gyávákat. Igazi fanok esküsznek arra, hogy a kubai fodormenta ízesebb-illatosabb, mint az európai.

6.) A mentát tegyük bele a pohárba (ismét mondom: szárastól!), majd egy mozsártörővel vagy (fa)kanállal keményen dolgozzuk meg a növényt, amíg az illó olajok jelentős része nem távozik a rostokból.

7.) Spricceljünk így keletkezett finomságra (nádcukor, menta, zöldcitrom-lé) szűk egy deci szódát (esetleg extra buborékokkal ellátott, ízesítetlen ásványvizet). Figyelem: Sprite-ot, Fantát vagy más, hasonló mesterséges izét csak olyanok használjanak, akik máskülönben rajonganak a koffeinmentes kávéért, az alkoholmentes sörért és az akciós, kínai gyártmányú szexuális segédeszközökért.

8.) És most jön a lényeg: öntsünk a pohárba fél deci kubai rumot; az eredeti recept (és a kubai idegenforgalmi hatóságok) szerint három évig érlelt Havana Club járja.

Az így kapott cuccot jól össze kell keverni, majd poharanként három nagy (vagy négy kisebb) jégkockával, továbbá egy szívószállal kell szervírozni. A kubaiak a mojitóhoz nem használnak zúzott jeget!

Ne kérdezzétek, hogy a rum miért a legvégén esedékes; én több kubai mixertől próbáltam megtudni, hogy (a látszólagos logika ellenére, amely ugye azt diktálná, hogy a legvégén a szóda jöjjön, ne a rövidital) ez miért alakult így, de mindegyikük a hagyományra hivatkozott, más magyarázatot nem adtak.

A poharat lime-karikával és további mentalevelekkel persze még tovább lehet díszíteni.

A BM kétségkívül elsősorban turistáknak szóló hely, s Havannában minden bizonnyal léteznek hangulatosabb kocsmák is. Ettől függetlenül egy látogatást megér, s (ha jól emlékszem) az az 5 CUC (kábé ezer forint), amit egy mojitóért elkérnek, szerintem még belefér egy átlag közép-európai költségvetésbe – ha már úgyis Kubában vagyunk.