Aki járt már portugál, olasz, török és más mediterrán országok piacain, szabadtéri vásárokon, vagy simán csak itteni kisebb települések különböző társas eseményein, feltűnhetett neki a következő látvány: utcai árusok tucatjai kínálnak furcsa, sárgás színű, leginkább túlméretezett csicseriborsóhoz hasonló, enyhén sós vízben ázó bogyókat, helyre kis műanyag lavórokból vagy vödrökből. Mi ezt az izét az Azori-szigeteken próbáltuk ki. Hogy milyen eredménnyel, az alábbiakban olvashatjátok.

A szóbanforgó valami a csillagfürt termése (kevésbé puccos nevén a farkasbab, portugálul tremoço), amely évezredek óta a Földközi-tenger mentén élő népek egyik kedvenc csemegéje. Állítólag már az ókori rómaiak is ezt ették sör- vagy borkorcsolyaként, vagy csak úgy, magában, kábé úgy, mint ahogy mi ropogtatjuk a szotyolát vagy a tökmagot. Az elkészítése pofonegyszerű: vesszük a farkasbabot, beáztatjuk (pácoljuk) sós lébe, majd (sok kicsi sokra megy alapon) nagyon olcsón (30-50 centért adagonként) eladjuk a lézengő járókelőknek.

A farkasbab fogyasztása nem feltételez különösebb előképzettséget, noha – mint mindennek – ennek is vannak profijai. A hozzánk hasonló turista egyenként simán a szájába veszi, majd enyhén ráharap, minek következtében az elég vastag héjából a fogyasztható belső mag kicsusszan (jó esetben a szájüregben marad), amit aztán el lehet rágcsálni, a héjat pedig ki kell (azaz inkább ki lehet) köpni. Általában persze a földre, minek következtében egy különösen jól sikerült piacon előbb-utóbb farkasbab-héjak fogják borítani a teret. A profik képesek arra, hogy egyszerre hat-hét babot is a szájukba vesznek, majd egy elképesztően összetett rágómozgással gyors egymásutánban kiharapják a lényeget, majd nagy ívben körbeköpködik környezetüket a fölöslegessé vált héjjal. Egy másik gasztronómiai iskola képviselői nem szaroznak: héjastól fogyasztják; nekik sok problémájuk nem lehet az emésztéssel, mert az ily módon a szervezetükbe kerülő rostanyag nagyszerű szolgálatot tesz a bélmozgás dinamikájának. És akkor még nem is beszéltünk a helyi vagány csávókról, akik a mutató- és hüvelykujjuk közé szorítva úgy 10-12 centiről belövik a cuccot a szájukba, majd diadalmasan körülnéznek, hogy a körülöttük lebzselő, eladósorban levő lányok elismerő morajjal nyugtázzák-e a teljesítményt.

Portugál élelmiszerboltokban a farkasbabnak külön polcok járnak, s az ára sem veri földhöz a rajongókat: márkától függően 2,5-3 euróért már egy egész kilót is hazavihetünk. Mindenféle kiszerelésben kapható, a húszdekástól (ezt biztosan csecsemőknek szánták) a hatkilósig (ez már a fanatikusok terepe, vagy ütős házibuli van kilátásban). Magas fehérjetartalma miatt a vegák egyik kedvence, állítólag lisztet is csinálnak belőle, s a felhasználási lehetőségek között a farkasbabfasírt is szerepel, ennek kipróbálásához azonban hiányzott belőlünk a kellő elszántság. A farkasbabot (lupinusz, latinosan) azzal nemigen lehet megvádolni, hogy saját íze lenne, viszont (éppen ezért) nagyszerű ízhordozó, akárcsak a tofu: bármilyen külső aromát gyorsan átvesz és tárol. Áztatni meg azért kell, mert nyersen elég kesernyés, ráadásul tartalmaz olyan alkaloidákat, amelyek mérgezőek lehetnek.

A benne található lupinin csökkenti a vércukorszintet, mogyoróallergiások azért ne nagyon cuppanjanak rá, mert a luzitán kirándulásnak csúnya vége lehet. Horgászoknak azonban melegen ajánlom, a ponty kifejezetten imádja.