Igaz ugyan, hogy az izlandiak egy csomó mindenben különböznek a többi germán nemzettől (ezt legalábbis minden adandó alkalommal büszkén hangoztatják), de abban nem, hogy az égetett szeszesitalok fogyasztása évszázadok óta jelentős szerepet tölt be a gasztrokultúrájukban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ott-tartózkodásunk ideje alatt egyetlen részeg embert sem láttam (igaz, az alkoholárakat figyelembe véve ennek az ellenkezője lett volna meglepő), viszont (kizárólag kötelességtudatból) megkóstoltuk a hazai italt. Mai posztunk erről, az izlandi nemzeti spirituszról, a brennivínről szól.

Amikor Izland „korlátozott nyersanyagforrásairól” hallunk vagy olvasunk, mindig gondoljunk arra, hogy ez igaz (és kiemelten igaz volt évszázadokkal ezelőtt) az ételek és italok alapanyagaira is. Az izlandiak nem puszta passzióból ették meg a birkának a bégetését is, s nem azért babráltak hosszasan a mérgező cápahús elásásával ennek ehetővé (?) tétele érdekében, mert szétunatkozták volna az agyukat a hosszú őszi éjszakákon, hanem azért, mert rákényszerültek.

Ha a kajákkal ilyen gondban voltak, gondoljuk csak át, milyen problémákkal szembesültek azok a szigetlakók, akik etilalkoholos készítményekkel szerették volna egy kicsit derűsebbre varázsolni az északi sarkkör menti tartózkodást. Nem vagyok szakértője az izlandi folklórnak (sem), de látatlanban is biztos vagyok abban, hogy van legalább egy olyan szólásuk, ami a mi „szegény ember vízzel főz” közmondásunkkal van rokonságban. Ha pár száz évvel ezelőtt egy átlagos izlandi alkoholista körülnézett, olyan túl sok növényi alapanyagot nem látott, amiből egy kis szeszt tudott volna lepárolni, birkából vagy homoki angolnából pedig mégse lehet pálinkát főzni.   

No, a hosszadalmas bevezető után lássuk, hogy mi is az izlandiak nemzeti itala.

A brennivín (szó szerinti fordításban égetett bor, noha annyi köze van a borhoz, mint eszkimónak a Szaharához) gyakorlatilag erjesztett krumpliból készített pálinka, amibe különféle fűszernövényeket áztatnak, hogy a penetráns ízt és szagot valahogy elviselhetővé tegyék. A felhasználható fűszerek közül megemlítjük a kakukkfüvet, a kaprot vagy az ánizst, de a leggyakrabban alkalmazott mégiscsak az édeskömény, egészen pontosan ennek a magja. Ami engem illet, a köménymagot minden ételből kipiszkálom, mert utálom, amikor ráharapok, de hálistennek a brennevínből még palackozás előtt kiszedik, s csak az illat- és ízanyaga marad benne. Ez sem túl intenzív, de azért akinek zsenge és védtelen gyermekkorában az anyja hetente egyszer köménymaglevest adott (vagy aki különféle menzákon volt kénytelen ezzel szembesülni), az egészen biztosan felismeri.

Az ízéről is beszéljünk egy kicsit. Nos, mit is mondhatnék… Hát az íze fix olyan, mint egy erjesztett krumpliból készült italé, amibe köménymagot áztattak, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Nem túl erős (legalábbis nekünk, a 40-42 fok feletti gyümölcspálinkákon szocializálódott köztes-európaiaknak kicsit lagymatagnak tűnik); megkockáztatom, hogy tán még a hivatalos (37-38 százalékos) alkoholtartalomnál is gyengébbre saccolnánk, annak ellenére, hogy az izlandiak (akik ezzel csapják szét a rohasztott cápahús ízét) fekete halálnak (svarti dauði) becézik. Talán a címkéje miatt. 

Ha téged is zavar a köménymagíz, áthidaló megoldásként azt tudom javasolni, hogy (ha végképp nem tudod elkerülni a brennivín-fogyasztást) kérd jéghidegen (esetleg jégkockával). Sajnos az izlandiak általában szobahőmérsékleten fogyasztják (néha kólával hígítva, ami szerintem túlmegy minden határon), legalábbis ahányszor étteremben rendeltem, az volt az érzésem, hogy tán még a poharat is előmelegítik egy kicsit. Végül is ittam már rosszabbat is. Miheztartás végett azt azért még elmondom, hogy az Izlandról hozott egy literből vagy nyolc deci még megvan, noha ezalatt a két hónap alatt kínáltam rendesen, de érdekes módon senki nem kért belőle repetát.