Enni Írországban – a céadphroinn

A címben szereplő ír (gaeilge) szó archaikusabb formája a szélesebb körben elterjedt bricfeasta-nak, ami simán reggelinek fordítandó.

Tudjuk, hogy egy dublini szállodában szervírozott kaja sohasem fogja megközelíteni teszem azt egy Mayo megyei falusi panzióban felszolgált csodát (pár évvel ezelőtt ez utóbbiban is volt részem, de sajnálatos módon nem volt nálam fényképezőgép), de ettől függetlenül valami kapaszkodót csak ad a tájékozódni vágyónak. Következzék tehát az ír reggeli.Többször leírtuk már, hogy nagyon kedveljük az íreket, de ezek az érzelmek nagyrészt nem a konyhájuknak köszönhetőek. Persze egy frissen fogott lazac, egy báránysült vagy egy 21 unciás (kábé 60 dekás) véres szték (rengeteg friss sültkrumplival, tartárral és két korsó Guinness-el) alkalmas arra, hogy a szerzőben felébressze az éppen csak szunnyadó húsevőt, azt azonban be kell vallanunk, hogy ezek közül egyik sem kizárólagos ír specialitás – a sört kivéve, de erről majd külön. Ami pedig az ír gulyást illeti – hát biztosan csak az a probléma, hogy nem sikerült eddig igazán jól sikerültet kifognom…
Az ír reggelit is érheti az a vád, hogy bizony olyan sokban nem különbözik az angoltól. Ezt a megállapítást szerintem még a legelvakultabb republikánusok sem vitatják, ezért én sem érzem blaszfémiának. Ettől függetlenül vegyük górcső alá, ha már ismeretterjesztésre adtuk a fejünket.

A klasszikus, komplett ír reggeli (a továbbiakban: IB, amit az északi hat grófságban Ulster fry-nak neveznek) egy valóban nagyon tápláló étkezés, amit azonban vegáknak nem kifejezetten ajánlunk. A legújabb disznóhúsos-dioxinos cirkusz dublini tartózkodásunk harmadik napján tört ki, vagyis első két nap minden összetevőjét megkaptuk, onnan kezdve a sertés hiányzott az IB választékából, de bőségesen pótolták tojással és zabkásával – de ez utóbbiról kicsit odébb. Egy igazi IB tehát a következőkből áll:

– két-három sült kolbászka
– pár szelet sült sonka vagy ropogós bacon (sok helyütt rasher-nek nevezik)
– egy-két tükörtojás
– egy darabka „white pudding”, ami a mi májashurkánk távoli unokatesója
– egy darabka „black pudding”, ami véreshurka-epigon
– egy félbevágott, és platnin hirtelen felmelegített, amúgy teljesen nyers paradicsom
– maroknyi meleg babfőzelék, amelyből nem sajnálták a cukrot
– sajtszeletek
– vaj
– pirítós
– tea (gyakran tejjel, de nem nézik ki a kontinentálisokat, akik citrommal és cukorral fogyasztják); amúgy mindig megkérdezik, hogy kávét vagy teát kérsz.

Északon mindehhez még hozzátehetnek egy kis pirított gombát. Gondolom, egyetértünk abban, hogy az IB igazi utazóknak (esetleg favágóknak, mélytengeri halászoknak és kőbányászoknak) kitalált kaja, akik egyfelől sohasem lehetnek biztosak abban, hogy mikor jön el a következő étkezés ideje (már ha eljön), másfelől meg akik napi energiaszükséglete meghaladja a hat-nyolcezer kilókalóriát. Egy biztos: a teljesen betermelt IB után minimum hat órán keresztül működsz, mint a gép.

Az IB opcionális kiegészítője (hála istennek nem kötelező, máskülönben a Smaragd Sziget látogatottsága szerintem meredeken zuhanni kezdene) a zabkása.
Az úgy volt, hogy elhatároztuk: mindent kipróbálunk, ami a reggeli étlapon szerepel. IB megvolt, kontinentálist ismerjük (de ezt is felpróbáltuk, semmi extra, talán csak a sonka és a croissant kombinációja okozhat némi megütközést a francia látogatók körében), rántotta és lágytojás okés, müzlivel és lekvárokkal nem röhögtetjük magunkat (amúgy ez is volt persze, nagyon finom joghurttal), és akkor ráfutottunk a menükártyán arra a szóra, hogy porridge. Azt persze sejtettük, hogy kajáról van szó és nem egy autóalkatrész neve, de – és ez is felkészületlenségünket, valamint hiányos nyelvtudásunkat bizonyítja – nem tudtuk pontosan belőni, hogy mi is lehet ez.

Mivel csurtusék baráti körben vállalkozókedvükről és a váratlan helyzetek iránti rajongásukról is ismertek, elhatároztuk: azért sem kérdezzük meg a lengyel pincérkislánytól, hogy mi ez, hanem bátran rendelünk egyet és meglátjuk.
Hát, pár perc múlva ki is hozott egy fehér tálkát, benne egy közelebbről meghatározhatatlan színű (drappos?) dologgal, amely elsőre (és keresek valami szalonképes hasonlatot) nyers, zselatinnal öszekevert tojásfehérjében úszó, kicsit romlott halikrára hasonlított, amit bőségesen megszórtak fűrészporral. És nagyon cuppog, amikor a kanállal játszol vele, mialatt a bátorságot gyűjtöd a kóstoláshoz.

Hangsúlyozom: ez csak a szemmel érzékelhető ismérveire volt érvényes, mert szaga például gyakorlatilag nem volt (na jó, egy nagyon-nagyon enyhe pézsmaillat megütötte az orromat, ami szarvasbőgés idején az állatkertben egyáltalán nem zavaró, egy reggelinél viszont érdekes kihívás, de aztán rájöttem, hogy a lengyel pincérlány használt ilyen parfümöt).
Az illatanyagok teljes hiányát követően az ízére voltunk kíváncsiak.

Jelentem: ennek a zabkásának (mert a porridge = zabkása, most már tudjuk) gyakorlatilag nincs íze. A legfelső, kábé fél centis réteg, ahol a zabkása agresszív vegyi összetevői a rászórt cukrot és tejszínt (állítólag ez is van rajta) még nem bontották le fűrészpor-molekulákká, ott enyhe cukor- és tejszín-aromák érzékelhetőek, de mindössze 15-20 másodpercig. Ezt követően mindennek zabkása-íze lesz, vagyis semmilyen. És lenyelni is elég nehéz, pedig nem lehet azt mondani, hogy nem csúszik. De bizony, csúszik ez, mint a [moderálva].

  • A porridge annyira, de annyira brit, hogy ez volt a címe a hetvenes évek egyik legsikeresebb BBC sitcom-sorozatának, amely főként egy vidéki angol börtönben játszódik.

Valami biztos van ezzel a zabkásával arrafelé, mert a fentebb is említett fehér és fekete pudingok (magyarán: hurkák) egyik fő alkotóeleme is egyben.
Szóval nem akarunk senkit lebeszélni az élményről, tessék megkóstolni (igen, tudom, idehaza is van, aki fogyasztja, és azt is, hogy tahó majom vagyok, aki életében először kiszabadult a tanyáról, ezért kár blogot indítani, köszi), szóval meg lehet kóstolni, és szerintem egy tripla adag kakaóval, cukorral, fahéjjal és extra tejszínnel még le is lehetne gyűrni egy jóbarát torkán.

2 hozzászólás

 1. SzJoe — 2012-03-11 17:19 

A porridge-el már nekem is sikerült lyukra futnom. Kedves ír kollégák nagyon dícsérték, majd engedve az erőszaknak, én is azt rendeltem. Jelentem, pár kiskanálnyi só csodákra képes benne! Annyira azért nem rossz, de nem lett a kedvencem.

 2. chilis — 2015-02-25 20:12 

Nagyon gusztusosak.
(Kivéve a zabkását, és a kontinentális reggeliben a sárga sajtot.)
Köszi

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.