Az úgy történt, hogy a tegnap körülnéztem a kamrában, s közben azon gondolkoztam: mi a francot lehetne vacsorázni? Sok macera lehetőleg ne legyen vele, legyen valami köze a tojáshoz (a vérképem szerint ugyanis szervezetem koleszterinmutatója az egészségügyi határérték alá zuhant), lehessen hozzá sört inni (ezekben a forró nyári napokban a kiszáradás is valós fenyegetés), szóval nem volt könnyű dolgom. A polcokon való matatás közben (lengyel halkonzerv, román májpástétom, észt mentás méz – egyik sem az igazi), szinte megbújva a dobozos csicseriborsó és a pácolt mókuscombok mögött egyszer csak a kezembe került egy befőttesüveg, telistele házas, előfőzött csigával, amit két éve még Baszkföldön vettünk. Ez lesz az! – örvendeztem. Csigás omlett!
A spanyol csigakultúráról már tettem említést, ezért most csak emlékeztetőül annyit, hogy az ibériai konyha (a franciával ellentétben) nem szarozik a részletekkel: a csigákat összeszedik, egyszer lemossák, bedobják őket a forró vízbe (esetleg a sütőbe) és ennyi. Se böjtöltetés, se fűszernövénnyel történő etetés, se emésztőmirigy-levágás, se ráolvasás, se semmi, úgyhogy nagy várakozásokkal tekintettem a kihívás elé. Itt az üveg hátoldalán egy recept is olvasható, majd egy spanyolul értő olvasó lefordítja nekünk, hogy a forgalmazó hogyan ajánlja fogyasztásra. A jamónt értem, de sonkánk nem volt itthon.
A befőttesüvegben egy sötét, barnás lében úsztak a csigaházak. A méreteket illetően büszkén jelenthetem ki, hogy az én csigáim kábé kétszer akkorák, mint spanyol kollégáik, amiről a bizonyítékot itt láthatjátok. Nem tudom, hogy ez típus (alfaj) kérdése-e, vagy arrafelé lazábbak az előírások, mindenesetre idehaza egyetlen hivatalos átvevőhely sem fogadná be ezeket az apróságokat (emlékszünk ugye: három centis házméret alatt a csiga visszadobandó a természetbe!).
A lé szaga nem túl bizalomgerjesztő, de nem tűnik romlottnak. A csigatestek sötétbarnásak, már-már feketék, s ami külön érdekesség: egyiknél-másiknál még a kis, csápszerű szemük is tisztán látszik. Ez valahol biztató, hiszen bennem azt a képzetet keltik, hogy a halál olyan gyorsan jött, hogy még arra sem volt idejük, hogy visszahúzzák.
Vagy csak az utolsó pillanatig nagyon kíváncsiak voltak.
A hús kipiszkálása elég egyszerű volt, s számunkra (akik már teljesen büfék vagyunk csigaanatómiából) bebizonyosodott, hogy tényleg benne van az egész test. Kis girnyók amúgy; amit itt fent láttatok, az (a többihez képest) egy valódi terminátor. Az üvegben huszonhat csiga volt, ehhez képest nettóban ennyi hús keletkezett belőle.
A lét elöntöttem. Lehet, hogy levesalapnak, fogmosóvíznek, sebfertőtlenítőnek vagy (kovászos uborka levével) üdítőnek még jó lett volna, de úgy voltam vele, hogy a fene se tudja, ne kísértsük az Urat. A testeket bő vízzel többször le- és átmostam, majd megkóstoltam. Kicsit kagylószerű íz, meglepően szaftos és puha állag, tehát egyáltalán nem gumijellegű; egy kiválóan megpuhult zúzára emlékeztet – persze olyan zúzáéra, amelynek egykori tulajdonosát hajdanán kizárólag hallal etették.
Az ortodox gasztronómusok szerint omletthez tojás is kell, tehát gyorsan feltörtem ötöt, majd enyhén sós, megreszelt telemeával és egy kis tejjel ütöttem fel. Összekevertem, kicsit habosra felvertem, s ezt követően belekevertem a csigahúst. Beleszimatoltam, de továbbra se érzékeltem semmi sátánit, úgyhogy folytattam.
Egy viszonylag kis serpenyőt választottam, elvégre most nem rántottát, hanem kifejezettem omlettet készítünk, vagyis a lehetőségek szerint arra fogunk törekedni, hogy a kevercs egy kicsit megkeményedjen, de legalábbis komoly kéreg keletkezzen rajta. Nem a kézügyességemről vagyok híres, ezért arra nem vállalkoztam, hogy a cuccot – látványosan feldobva – a levegőben megfordítsam, pedig (bevallom) egy kósza pillanatra ez is megfordult a fejemben.
Nagyjából öt percig sütöttem (elég nagy lángon, de ez az én mániám, Csuri jól le is szokott teremteni miatta), közben fakanállal néha finoman megpiszkáltam a közepét és a széleit, hogy egyrészt ne ragadjon oda, másrészt pedig hogy jobban átsüljön.
Kenyérrel, kovászos uborkával ettük, végül előételként, mert két főre vetítve elég kevés lett belőle. Nos, az az igazság, hogy nem volt ugyan rossz (egy enyhe, biztosan valami háztörmeléknek vagy homokmaradványnak tulajdonítható egyszeri ropogtatástól eltekintve), de semmi extra gasztronómiai élményt nem ad, legalábbis olyanoknak, akik mondjuk kagylós rántottát kóstoltak már. A végén én még tettem rá egy kis olívaolajos szarvasgomba-darálékot, majd (egy másik kis adagra) thai kecsöpöt is (a felirat ne tévesszen meg senkit, egyáltalán nem csiliszósz-jellegű!), ami abban különbözik a klasszikustól, hogy fokhagymával dúsítják, s ez – szerintem – kifejezetten jót tesz neki.
Ha másra nem, a fenti kísérlet arra jó volt, hogy a saját csigát majd ne omlettnek készítsem el. Hogy mi lesz belőle, majd ide megírom.
5 hozzászólás
1. tiboru — 2012-07-27 11:55
Köszi!
Hát a sofrito elkészítése tényleg nem az a partraszállás-komplexitású műveletsorozat. És a recept azt ajánlja, hogy simán ezzel a sofritóval együk a csigát?
2. siridar — 2012-08-07 11:12
Én Belgiumban ettem fokhagymás csigát, rablóhúsos verzióban. Nagyon finom volt, de kiszámoltam, hogy kábé kétszázat kéne elfogyasztanom ahhoz, hogy ezzel lakjak jól. Olyan jól azonban nem állok anyagilag, 12 csiga tíz euróba került.
3. tiboru — 2012-08-16 20:36
Egy kis off:
http://www.statscrop.com/www/blogrepublik.eu
Köszönet Francesco Dott C Kozma olvasónkat a találatért!
4. bgabor47 — 2014-05-15 11:27
Látom, hogy a szerző büszkén írja, hogy az ő csigái kétszer akkorák, mint a spanyol csiga. Itt valahol említettem, hogy több száz, illetve több ezer tonna csiga szállításában vettem részt 1987, ’88-ban. Az importőr Kerevitas cég igazgatója, szép kék öltönyében fellépett egy török teherautó ütközőjére, belemarkolt a török csigaszállítmányba, kivett egy hatalmas csigát, majd elmagyarázta nekem, hogy az ehetetlen, olyan rágós. Az igazi jó csiga az ami kisebb és Magyarországról jött. Ennek ellenére megvette az olcsó törököt is, mert az abból kiválogatott kisebb méretűvel „hígította” a miénket.
5. tiboru — 2014-05-25 11:56
@bgabor47:
Köszönöm a kiegészítést!
Az előző hozzászólását véletlenül nem a poszthoz, hanem az egyik képhez illesztette, ezért nem látható. Ha megismételné ide, megköszönném!
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.