Olvasóink tudhatják, hogy nem esünk zavarba, ha evés-ivásról van szó, és éhezni-szomjazni sem szoktunk. Baszkföldön azonban az evésért, bizonyos értelemben, meg kell dolgozni.

Szóval nem egyszerű, véreim, nem egyszerű! De azért megoldható :)Az áthidalandó problémát az jelenti, hogy nincsenek éttermek. Illetve vannak, csak nem könnyű megtalálni őket. De még mielőtt a szívetekhez kapnátok, és örökre lemondanátok arról, hogy Baszkföldre látogassatok, vagy akár Spanyolország többi vidékére (ahol sejtésem szerint kb. ugyanez lehet a helyzet, bár nem próbáltuk, de ti biztosan beszámoltok nekünk róla), szóval még a végzetes sokk előtt mindenkit megnyugtatok: nem haltunk éhen, ott sem!

Ahogy Párizsban kávézók vannak, Írországban pedig pubok, úgy Baszkföldön olyan kocsmaszerűségek vannak, amelyekre se a kávézó, se az étterem, se az ivó nem megfelelő kifejezés, bár inni és enni is lehet bennük.
Inni mindenfélét, és a mindenféle között persze cidert, ami baszkul sagardo, és almabort (almasört??) jelent; enni viszont ezeken a helyeken jobbára „csak” tapast lehet. A fenti ábrán első tapas élményünk látható, cider kíséretében. Igen, ez a zavaros izé a cider, és kötelező módon ekkora böhöm nagy pohárban adják, mindegy mennyit kérsz. Ezekből a poharakból minden vendéglátóhelyen rengeteg van, nagy biznisz lehet gyártani :)

A tapas viszont egy akkora találmány, hogy nemsokára külön posztot szentelünk neki – ez a mostani poszt arról szól, hogy OK, de mi van akkor, ha NEM tapas-t akarunk enni?

Na, erre mondom én, hogy innen kezdve nem annyira egyszerű…

Ha nem a változatos és istenien finom falatkákat akarjuk egy kocsmában, hanem igazi főtt ételt, asztalnál felszolgálva, de nem ám kínait vagy hasonló fast foodot (amiből alig van, egyébként), akkor ugye étterembe kell menni.

Klasszikus értelemben vett éttermet tényleg nem sokat láttunk, ezek némelyike pedig határozottan el van dugva, pl. egy kocsma hátsó traktusában egy külön terem. Ha nem tudod, hogy van ott olyan, nem fogod megtalálni. Tolosában például, mikor elpanaszoltuk az egyik recepciós lánynak, hogy ennénk valami helyi specialitást, ő kalauzolt el egy ilyen kocsmához, ahol az ivón áthaladva, hátul egy kellemes kis éttermet találtunk.

Amelynek nem volt hosszú az étlapja, de a nyitott grillező tűzhelyen éppen készülő 3 ujjnyi vastag marhaszelet látványa és illata ezt nem is igazán tette szükségessé: mi is azt akartunk.
Úgy képzeljétek el, hogy a szeletek, amiket itt láttok, már az eredeti szeletből vágott csíkok, vagyis a grillen ilyen vastagságú steak sült. Fűszerezés nélkül, illetve kevés kősóval, de ehhez nem is kellett semmi ragozás. Mennyei volt, na.

Szóval Tolosában így sikerült étteremben vacsorázni, de San Sebastianban pl. ez nem jött össze.

Az ok egyszerű, ám számunkra azóta is érthetetlen: a nyitvatartásról van szó. Lásd a kezdő képen egy étterem órarendjét…

Az éttermek egyszerűen csak délben vannak nyitva, és este, relatíve későn, 2 órát. Kész! Nem ám össze-vissza akkor eszünk, amikor eszünkbe jut! Nincs vacsora 7-kor és 11-kor sem, ebédelni pedig tessék ebédidőben, punktum.

Ha tehát étteremben akartok enni, igazodjatok a nyitvatartáshoz, és keressétek meg az egyes kocsmák hátsó fertályában az éttermi részt, ezt tudjuk javasolni.

Vannak még olyan helyek is, mi kettőt is találtunk (egyet Tolosában, a másikat az út mentén a hegyek között), ahol a helyi erők ebédelnek, ezt hívhatjuk bátran kifőzdének.
Kértünk étlapot, de nem kaptunk, mert napi fogások vannak, abból lehet választani. Ezeken a helyeken jobbára munkások, egyedülálló férfiak, munkahelyi társaságok ebédeltek, egyébként mindenki haláli aranyos és segítőkész volt. Baszkul ÉS spanyolul is mindent elmagyaráztak, de értettük egymást kiválóan :)
A tipikus kaják, amit kínálnak: előételnek gombás omlett, de sok, friss gombával ám, nem konzerv, és paella vagy rizseshús.

Második fogásnak csirke vagy hal – itt fent pl. épp egy kifőzdei bacalhau (=tőkehal) fogás látható – és persze van mindenhol saláta, amit szívesen kihoznak a többi étellel, egyed, amilyen sorrendben akarod. Ez utóbbit nem kritikailag mondom, épp ellenkezőleg! Én még az előételnek szánt, nagyobb lélegzetű salátákat is szívesen eszem a főétel mellé, de erről időnként hosszas tárgyalásokat kell folytatnom a pincérekkel, amíg megértik, hogy egyszerre kérem, nem egymás után….
A vegyes saláta három különböző helyen is majdnem egyforma volt, ergo ez lehet a szokás: vannak benne zöldek, egy kis sárgarépa, cékla, egyebek, van benne spárga, és néha kérés nélkül is egy kevés tonhal a tetejére.
Egyébként finom, friss, gusztusos volt minden, a kifőzdékben is.

Egytálételként is ettem salátát, a szállodánk bárjában, ahol a tapasok mellett ezt is lehetett kérni. A fehér és szürke gomolyag a tetején főtt tészta (a fehér), és valami bébiangolna (a szürke) volt, az egész a friss zöldségágyon, kis rákokkal tűzdelve, végülis nagyon kellemes kombónak bizonyult.
Ejtsek még egy szót-kettőt az ivás részéről is, bár ez Té asztala, akarom modnani pohara szok lenni.

De most nem, büntiből, ugyanis, UGYANIS: nem ivott egy korty cidert (sagardot) sem! Na jó, egy kortyot talán, az enyémből.

Ténykérdés, hogy a baszk almabor, hát…. nem egy egyszerű ital, na, maradjunk annyiban. Kb olyan, mint egy még nem rendesen kiforrt, híg almaecet.

• A sagardo egyszerűen brutális. Ittam én már elég sokféle almabort, a baszkokat is imádom, de amit arrafelé almaszesz néven isznak, az… az nekem nagyon nem jött be, na. Té.

Először közértben vettünk egy üveggel (nekem!), amikor arra fanyalodtunk, az étteremkeresés sikertelenségébe belekeseredve, hogy veszünk kaját és megesszük a szállodában (azért ezek az evések is sok érdekeset tartogatnak, de ritkán folyamodunk ehhez). Behűtöttük, majd az evéshez elkezdtem inni. Meglepő volt, annyit mondhatok.

Később, mert én nem adom fel, egy tapas-bárban megkérdeztük, hogy van-e szénsavas sagardo. Megúsztuk, bár közel volt a vég….  Legyetek olyan jók, és ne tegyetek fel ilyen HÜ-LYE kérdést Baszkföldön, jó? Megígérve?! Akkor OK.

Helyrehozandó a halálos bűnt, kértem egy sagardót, helyit, a legfinomabbat, olyat, amilyennek a sagardónak lennie kell.
A csapos megfogott egy kb. 3 decis poharat, és egy üvegből elkezdte vékony sugárban tölteni bele a nedűt, és közben egyre emelte az üveget, felmászott egy sámlira, a székre, a pultra, a plafonra, és még mindig töltötte, csurgatta, fix bele a pohárba, 6 méter magasról, aztán visszafelé az egész. (Marquezt olvasok, ne lepődjetek meg…)

És mit ad isten, az ő cidere sokkal finomabb volt, mint amit a boltban vettem és az üvegből ittam. Arra a következtetésre jutottam, hogy ennek oka a szellőztetés! Ahogy nagyon magasról csurgatta a pohárba, valahogy kiszellőzött belőle az az ecetszag, szóval sokkal jobb volt, tényleg.

Ne legyetek olyan nyulak, mint Té: próbáljátok ki, ha arra jártok! Már a kitöltési koreogfária miatt is megéri, a jó kis zsíros, olajos tapasoknak pedig kiváló kísérője.

Végezetül, mintegy desszertként ejtsünk néhány szót a desszertekről is.

Ami nekünk nagyon bejött, azok a túrós-joghurtos dolgok voltak. A joghurtot, de valami nagyon sűrű és krémes verzióját (éppencsakhogy édesítve) sokfelé kínálták édességként, és a gyümölccsel óvatosan megbolondított túrótorta is fennséges volt….

Szóval Baszkföldön sem fogytunk le :)