Inni Dublinban – a kocsmák

Az ír főváros kocsmáinak bemutatása olyan kihívás, mintha valaki a római templomokról, a moszkvai detoxikáló központokról vagy az amszterdami bordélyházakról szeretne beszámolót írni: a téma gazdagsága és sokszínűsége miatt gyakorlatilag lehetetlen.

Éppen ezért (tényleg röviden) csak pár életképben, illetve hívószóban számolok be ezirányú tapasztalataimról.


Temple Bar: ez az utca a dublini szórakozónegyed fő ütőere; a párizsi Quartier Latin és a pesti Liszt Ferenc tér ötvözete. Sok (rengeteg) kocsma, amelyek csak a névben hasonlítanak a hasonszőrű hazai felhozatalra. A fontosabb különbségek egy temple bari és egy pesti belvárosi kocsma között a következőek (az írországiakra vonatkozó információkkal):

– az árak között mindössze ± 15 % különbség van (tehát az, hogy egy kocsmában kétszer-háromszor annyiba kerüljön egy sör vagy egy whiskey, mint egy utcával arrébb, nem nagyon képzelhető el);
– csak a valóban elfogyasztott ételt/italt számítják fel;
– a pincérek nem verik véresre a vendéget, ha az reklamál vagy csak simán megkérdőjelezi a számlán látható végösszeget;
– hangulatos (általában élő) zene;
– sajnos cigizni már csak az utcán lehet.

Másik furcsaság, hogy tajtrészeg vendéget ritkán látni. Persze ott is előfordul, hogy valaki túlbecsüli szervezetének alkoholfeldolgozási képességeit, de ilyenkor a személyzet udvariasan letámasztja az egyik sarokba és az arcára teríti az aznapi Irish Times egy példányát. Mivel az írek sohasem isznak négyfősnél kisebb csoportban, a legjózanabb (azaz a legkevésbé részeg) intézkedik a hazaszállításról és az újság visszaszolgáltatásáról.

A dublini taxisok is megérdemelnek egy főhajtást (már csak azért is, mert a másfél milliós Dublinban több a taxi, mint a 15 milliós New Yorkban). Velem annó például előfordult, hogy bemondtam egy címet, de a sofőr udvariasan azt javasolta, hogy menjek inkább gyalog, mert a célom mindössze fél mérföldnyire van, s ezért hülyeség lenne három korsó sör árát kifizetnem (így mondta!). Ehhez képest ismerek olyan esetet, amikor Pesten az Oktogonnál egy külföldi beült a taxiba és a Nyugati pályaudvarhoz vitette magát. Csak akkor lett gyanús neki, hogy valami nincs rendben, amikor másodszor is átmentek ugyanazon a Duna-hídon.

Konkrétan két pubról pár mondat:

A Brazen Head (amit szabad fordításban Vörös Üstöknek mondanék) a sziget legrégebbi kocsmája. Azon a helyen 1198 óta mérnek alkoholt (persze az épület ennél azért fiatalabb: 1688-ban épült vendégfogadónak).

Egy kicsit már túlságosan is népszerű, ezért nagyon zsúfolt. Ettől függetlenül egy sörre és a meseszerű marhahúsos szendvicsükre érdemes beugrani mondjuk délután (este hat-héttől már csak állóhelyek vannak, és az is nagyon szűkösen).

Kis helytörténeti kiállítás is van az egyik emeleti teremben, természetesen az 1916-os Húsvéti Felkelésről (na kik ellen lázadtak és kik végezték ki az összes ír rebellist, akik addig a percig hittek abban, hogy erőszakmentesen is lehet nemzeti államot létrehozni? Nem, nem a madeiraiak). Itt látható Írország legrégebbi falfirkája is: bizonyos John Langan 1726. augusztus 7-én érezte égető szükségét annak, hogy nevét és a dátumot bevésse az egyik ólomüveg-táblába.

Az egyik falon olvasható az ír pubok (és szerintem egész Írhon) ars poeticája: Itt nincsenek idegenek, csak olyan barátok, akik eddig még sohasem találkoztak.

Ez itt a The Quay’s Bar, ami – túl azon, hogy egy vagány zenés kocsma – csak szubjektív okokból érdekes.

Üldögéltünk az egyik asztalnál, iszogattunk és magyarul beszélgettünk (délután három körül lehetett, a zenés móka csak este hét után éri el azt a szintet, hogy üvölteni kell). Egyszer csak odajön egy mókus, bemutatkozik, hogy ő Brian, az itteni menedzser (na ebben azért elkurvultak az írek is; mi az, hogy egy kocsmának menedzsere van?! Erről is azok a nyomorult jenkik tehetnek!)

Szóval hogy ő Brian, a menedzser, és szeretné magyar vendégeit meghívni egy körre.

Ahogyan azt a költő mondja: a szellentés is belénkszorult a meglepetéstől. Egyrészt, hogy felismerte a nyelvet, másrészt pedig ilyenkor a kelet-európai ember lázasan elkezdi törni a fejét, hogy mit fog cserébe kérni a fószer: vigyük el ezt a félkilónyi kokaint a budapesti nagymamájának, vagy még ma éjjel el kell ásni egy holttestet a Liffey partján és a magyarokról csupa jót hallott ilyen téren?!

De a megfejtés ennél egyszerűbb volt: Brian három évig igazgatta a budapesti Beckett’s ír sörözőt, belénkszeretett, és azóta minden magyart meghív egy körre.

(Gyorsan előrebocsájtom, hogy Brian azóta az egyik caracasi ír kocsmát vezeti; egy ingyen körért el kell utazni Venezuelába).

És nemcsak piát kaptunk, hanem egy-egy pólót is, rajta a bár logójával; ennek már jó pár éve, de a póló azóta is megvan és nagy becsben tartom.

A vidéki ír kocsmákról külön kellene írnom, de inkább olvasnivalót ajánlok:

Egy Pete McCarthy nevű, angol-ír vegyesházasságból született fazon hozott össze egy nagyon jó könyvet kelta gyökereiről és (ami még fontosabb!!) az írországi kocsmákról. A címe: McCarthy’s Pub – Kalandok Írországban és legjobb kocsmáiban.

Magyarul 2005-ben jelent meg a Nádszál Könyvek Kiadónál, ISBN: 963 86593 1 9.

Minden Írország-rajongónak kötelező olvasmány.

2 hozzászólás

 1. 117 — 2011-08-02 12:01 

Ha majd az amszterdami témához keresel infókat, hívjál nyugodtan. :-)

 2. tib0ru — 2011-08-02 12:32 

Hát sokkal jobb, mintha a moszkvai témához ajánlkoztál volna forrásként :-)))

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.