Mára rendelt posztunk Havanna egyik emblematikus kocsmájával, Hemingway és Graham Greene hajdani (ugyancsak egyik) törzshelyével, és természetesen ennek leghíresebb produktumával (egyben Kuba folyékony nemzeti szimbólumával) foglalkozik.

 Természetesen tisztában vagyunk a közhelyeknek az agyra gyakorolt bénító hatásával, de ennek ellenére rövid havannai tartózkodásuk során nem tudták kihagyni a Floridita bárt, amelyről (mint koktél- és irodalom-kedvelők) annyit hallottunk már.

A létesítmény (amely a közeli Floridáról kapta kicsinyítőképzős nevét, vagyis magyarul az elég émelyítően hangzó Virágoska) Havanna belvárosában, a Bacardi rumgyár régi székhelyétől alig két utcányira található, a Partagas szivargyár sincs túl messze, s a képzőművészetek rajongóinak sem kell túl sokat keresgélniük, hiszen egy köpésre van a Kubai Nemzeti Szépművészeti Múzeumtól és kettőre az itteni Kapitóliumtól (pontos címe: az Obispo és a Monserrate utcák sarka).
A kocsmát a hírneve az olyan hülye turisták kiemelt célpontjává tette, mint amilyenek mi is voltunk, ezért (ó, fájdalom!) nélkülöz mindenféle meghittséget. Szó mi szó, elég nehéz nyugodtan meginni egy italt vagy elfogyasztani pár szendvicset egy olyan helyen, ahová hárompercenként betódul egy-egy húszfős csoport (rengeteg nyugat-európai és kanadainak álcázott amerikai, de a legtöbben mégiscsak az oroszok vannak), hangosan csodálkoznak, szétfotózzák az agyukat, majd általában rendelés nélkül (mivel egész Kubában itt a legdrágább a daiquirí) csalódottan távoznak. Pedig még zenekar is van, és nem is rossz…

A drága szót azért megmagyaráznám, hogy velem együtt anyázhassatok: egy „sima” daiquirí három CUC, vagyis konvertibilis peso (két euró), egy különleges, a Papa Hemingway Daiquirí fantázianevet viselő pedig (állítólag fix olyan, mint ahogyan az író szerette) öt CUC (kábé négy euró), de ne felejtsük már el, hogy mégiscsak a földkerekség egyik leghíresebb italmérésében vagyunk.

Kétségtelen, hogy rengeteg havannai kocsmában lehet ezt a koktélt két CUC-ért is kapni, vidéken még egyért is (eldobható műanyagpohárban), de nekem speciel kizárólag csúnya szavak jutottak eszembe, amikor végignéztem, hogy egy olyan (már elég részeg) holland tett felháborodottan megjegyzéseket az árlistára, aki odahaza szemrebbenés nélkül kifizet négy eurót egy háromdecis pohárnyi sörért.

Mi sem természetesebb, mint hogy a kocsma egyik sarkában Hemingway-szobor, fotók a Mesterről Fidellel, Spencer Tracyvel, mindenféle más hírességgel, no és a megszámlálhatatlan nővel, akiket Ernest (két vadászat és négy ital között) gerincre vágott. Gondolom, az sem meglepő, hogy a poháralátét az ő aláírás-mintáját ábrázolja.
Maga a Floridita 1817-ben nyitott, akkor még Ezüst Ananász (La Piña de Plata) néven. Közel száz évet működött daiquirí nélkül, mígnem (valamikor a huszadik század elején) a később világhírűvé váló koktél fel nem bukkant a választékban.

Több verzió is létezik a daiquirí születéséről.

Az egyik szerint a kocsma egyik felszolgálója (későbbi tulajdonosa), bizonyos Constante Ribalaigua (becenevén El Grande, vagyis A Nagy)  1918-ban találta ki a finomságot, amikor valami újdonsággal szeretett volna bevágódni a törzsvendégek előtt.
Egy másik változat szerint valamikor a huszas években a Santiago melletti vasércbányában dolgozó Jennings Cox nevű amerikai mérnök egyszer ivott volna valami nem túl erős, de karakteres és frissítő italt, viszont irodájában csak az alapvető kubai élelmiszerek álltak rendelkezésére: rum, citrom és egy kis cukornádszirup. Ezeket összekeverte és máris megszületett az első rusztikus daiquirí – merthogy a bányát így hívták, az egyik közeli tengerpartszakasz után.
A harmadik opció az 1898-as spanyol-amerikai háború kubai területen lezajlott csatáit emlegeti, na meg a jenkik egyik vezetőjét, William Shafter tábornokot, aki a véres sztékeknél csak a csilis babfőzeléket és a jeges italokat szerette jobban. Ő fedezte fel magának a rum-citromlé-cukorszirup kombót, és mivel nagyon nem bírta a meleget, mindezt jégágyra öntötte.

Akárhogyan is történt, a daiquirí mára a világ koktélirodalmának megkerülhetetlen szereplőjévé vált, és mindenféle sznobéria nélkül mondhatjuk: szubjektív benyomásaink szerint a Floriditában elfogyasztott példány (hülye turisták ide vagy oda) messze vert minden, általunk eddig felpróbált verziót.

És akkor most (noha az alap-összetevőkről már megemlékeztünk) lássuk, hogyan is néz ki egy klasszikus, könyv szerinti daiquirí:

Hozzávalók:

– fél deci Havana Club rum – lehetőleg 3 éves érlelésű legyen; a 7 éves túl édes hozzá, a kommersz fehér meg túl karcos; kompromisszumokra hajlamosabb olvasóink Bacardit is használhatnak;
– egy fél zöldcitrom (lime) leve – ha minden kötél szakad, a klasszikus sárga citrom is jó;
– egy teáskanálnyi nádcukor vagy tömény cukornád-szirup;
– jégkása (tehát NEM jégkocka!).

Válaszható összetevő pár csepp maraschino (ez egy olyan cseresznyelikőr, amelyhez készítés közben az összetört magokat is hozzáadják, ettől enyhén mandulás-ciános mellékíze lesz).

A rumot, a citromlét és a cukrot/szirupot a maréknyi jégkására tesszük (ne spóroljunk a jéggel!), majd jól összekeverjük; akinek van shakere, használja bátran –  ebben az esetben természetesen rázva és nem keverve! Van, aki turmixgépbe teszi és rányom vagy három-négy másodpercet. Jól lehűtött (esetleg fagyasztóban tartott) Y-pohárba öntjük, s ekkor jöhet a maraschino. Szívószál kötelező!

Ez a hölgy a tuti receptet is magán viselő pólókat árusított.  Természetesen vettünk  egyet, ily módon hozzájárulva nemcsak Té körülbelül negyven darabra rúgó feketepóló-gyűjteményének gyarapításához, hanem (reményeink szerint) az utóbbi időben gyengélkedő kubai-magyar kereskedelmi kapcsolatoknak is adtunk egy újabb lökést.

Az elmúlt száz évben unatkozó (és feltűnési viszketegségben szenvedő) mixerek agyából mindenféle fantáziareceptek születtek, amelyekben a banánlikőrtől kezdve a mézig, a narancsdzsúsztól a gránátalma- és áfonyaléig mindent felhasználnak, csak hogy saját kreativitásukat világgá sikoltsák. Szerény tanácsunk az, hogy ne dőljetek be az így létrejött, jelzős szerkezetű italoknak (Royal, Banana, Derby meg még isten tudja milyen daiquiríként tukmálják őket az óvatlan fogyasztókra), próbáljátok ki az eredetit. Ha arra jártok, persze a Floriditában.