Enni Kanadában – a juharszirup

A kanadai zászló nem szorul különösebb bemutatásra. A juharlevél informálisan már az 1700-as évek elején felbukkant tartományi szimbólumként, s ezt a 11 csúcsos vörös változatát középponti elemként tartalmazó nemzeti lobogót először 1965-ben vonták fel az ottawai Parlament előtt. A zászlóról itt és most csak ennyit. Szép.

És hogy mit keres egy nemzeti zászló egy gasztroblogban? Nos, mai posztunk fő témája a nevezetes juharszirup, amelyet – ha máshonnan nem – a nők által különösen kedvelt Esőember című filmből ismerhetünk.

Az érzelmeket mélyen felkavaró etűd részleteire sajnos nem emlékszem (hosszú évek óta csak olyan filmeket nézek, amelyek első öt percében űrhajó, minősített emberölés vagy zuhanyozó meztelen nő szerepel, de ez most mellékszál és csak engem minősít).

A legjobb minőségű juharszirupot a francia nyelvű Québec tartományban készítik (a tartományi lobogó itt jobboldalt látható, az egykori francia királyi címerből ismerős liliomokkal).

Az angol anyanyelvű kanadaiak szerint Québecnek két versenyképes exportcikke van: a juharszirup és a hó.

  • Innen is látszik, hogy a nemzetiségi csipkelődés nem európai sajátosság; persze nem mindegy, hogy a különféle nációk viccekkel vagy népirtással cseszegetik egymást.

Montreal környékén (de nem csak ott) rendszeresen szerveznek juharszirup-túrákat (egy ilyenen vettem én is részt), amelyeket leginkább a mi puszta-csikós-gulyás rendezvényeinkhez lehet hasonlítani: a sok hülye turista némi készpénz ellenében úgymond betekintést nyer a hagyományos québeci életformába, s ezalatt megízlelheti a helyi gasztronómia csúcsproduktumait.

Lehet, most meglepő kijelentést fogok tenni, de a juharsziruphoz egyesek szerint szükséges a juharfa. Mások a Tiszai Vegyi Kombinátra esküsznek; ők azt mondják, hogy nyers kőolajból minden íz tökéletesen előállítható, feltéve, hogy a munkavállalók között vannak talpraesett vegyészek is, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól és ügyesen manipulálják a benzolgyűrűket.

Szóval a juharfa ősszel így néz ki, amivel ebben a posztban nem sokra megyünk, tudniillik a szirup elkészítését a mindenkori kora tavaszra időzíti az anyatermészet.

Ugye mennyivel lehangolóbb egy kanadai juharerdő március elején?

A képek minőségéért elnézést; ezek még az analóg korszak gépével készültek, és én már akkor se bajlódtam túl sokat a beállításokkal…

Nagyon nem szeretnék élelmiszeripar-technológiai fejtegetésekbe bocsátkozni (pedig ezen a területen is igazán otthon érzem magam), ezért elégedjünk meg annyival, hogy a québeciek a legalább 30-35 éves juharfák törzsébe fúrnak egy lyukat, alátesznek egy vödröt és abba szépen belecsöpög az elsődleges juharszirup. A fa állítólag nem szenved maradandó károsodást, mert csak az amúgy is felesleges szirupot engedi ki magából.

A fát persze senki sem kérdezte.

(A képbe belógó kabát színéért utólag is elnézést kérek; Michel barátom nem a színdinamikai érzékéről híres).

A fából kicsöpögő lé csak 4 százalékos cukortartalommal bír, ezért fel kell dúsítani. A manufakturális módszer roppant egyszerű: fémedényekben forralják mindaddig, amíg mézsűrűségű és -édességű nem lesz.

35-40 liter elsődleges izéből lesz egy liter igazi maple syrup (bocsánat: sirop d’érable).

Nincs juharbuli kóstolás nélkül: úgy az igazi, hogy a még forró szirupot friss hóra csöpögtetik, majd a turisták kapnak egy fapálcikát, amire feltekerik a lassan megszilárduló masszát, majd jégkrémként fogyasztandó.

(Michel itt sem volt hajlandó levenni a kabátját, pedig könnyű testi sértés kilátásba helyezése is megtörtént).

A kanadaiak a juharszirupot igen kreatívan fogyasztják. Mondhatni mindenhez. Lévén, hogy tekintettel vagyok olvasóink (vélelmezhetően közép-európai) ízlésére, csak annyit mondok, hogy a laborlátogatást követően ebéd is volt, ahol a főétel a mi tepertőnkre a megtévesztésig hasonló, hirtelen kisütött disznózsiradék volt, friss kenyérrel, hagymával és sziruppal. Igen, a helyi versenyzők bőven meglocsolták a tepertőt az asztalokra kirakott juharesszenciával. Velem szemben egy hatfős család húsz perc alatt kiürítette az előttük lévő egyliteres kancsót.

Érdekes ízkombináció, EGYSZER érdemes kipróbálni. Ha nincs juharszirup, akkor mézzel.

  • Egy ilyet hoztam haza is; a londoni reptéren kisebbfajta pánikot okoztam, mert a csomagom átvilágítása során (hangsúlyozom: a feladott csomagomban volt, NEM a kézipoggyászomban) csak annyit látott a szekjuriti, hogy fémdoboz, benne valami sűrű folyadékkal. Kivitték bőröndöm egy páncélautóhoz, betették, odahívtak, én is beléptem, majd  rámzárták az ajtót. Ott bent ki kellett vennem, majd kopogtam, két tűzszerész (tetőtől talpig védőruhában) odakúszott és megnézték valami szerkezettel. Ezután sokat nevettünk, majd a vécében alsóneműt cseréltem. De ez megint csak egy másik történet.

2 hozzászólás

 1. vito — 2012-03-26 09:20 

Egy ékezet a Québec szócskán már-már egyenlő egy politikai véleménnyel :) Fogadok, hogy Montréalt is t nélkül ejted :)
Köszi a posztot, jót nevettem a legvégén.

 2. tiboru — 2012-03-26 17:48 

Hú, micsoda szemed van :-)

A Montréalt csak akkor ejtem “t” nélkül, ha angolszász kanadaiakkal van dolgom, hadd ütögesse őket a guta; nekik ugyanis meggyőződésük, hogy a külföldieknek fogalmuk sincs a közel hatmillió, nagyrészt franciául beszélő, önmagát “francia kanadainak” vagy “québecois”-nak, vagyis Québec-inek meghatározó kanadairól…

Amúgy meg mindenkinek, aki azt állítja magáról, hogy ért franciául, azt szoktam javasolni, hogy ha teheti, látogasson el Acadie-ba (Acadia, angolul), Québec keleti partjaira, ahol a saját szememmel láttam olyan franciatanárnőt sírva fakadni, aki 30 éve tanítja a nyelvet :-D

Én meg se próbáltam okoskodni. Az első két percet követően áttértem az angolra; azt egyformán pocsékul, de legalább érthetően beszéltük :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.