Észak-Belgiumból (azaz Flandriából) már csak egy ugrás Hollandia; a Benelux államokban még magyar szemmel és mértékkel sincsenek távolságok, ezért aki mondjuk Antwerpenig elmerészkedik, annak ajánlani tudjuk, hogy lépje át a (természetesen csak a térképeken létező) határt és az első holland városban (még mielőtt olyan haszontalan dolgokkal múlatná az időt, mint múzeumok, szobrok, képtárak meglátogatása) feltétlenül térjen be egy indonéz étterembe.

Ahogyan azt minden (a földrajz és/vagy a történelem iránt érdeklődő) olvasónk bizonyára tudja, a hollandok egyik legjelentősebb gyarmata Indonézia volt. Borneó és Celebesz tehát nem magyar volt (és magyar lesz), hanem holland. Most nem taglaljuk a geográfiai-históriai-kereskedelmi előzményeket, mindössze azt próbáljuk megmagyarázni, hogy miért van annyi indonéz étterem Németalföldön.

Na, ezért.

A rijsttafel (rizsasztal – hollandul) intézményét a derék holland telepesek alkották meg, amikor az indonéz konyhát a saját elképzeléseik szerint kicsit európaizálták (főleg a mennyiség vonatkozásában). Indonéziát megjárt utazók hiába keresték az ázsiai szigetországban, rijsttafel gyakorlatilag kizárólag Hollandiában, valamint az Indonézián kívüli más indonéz (és most már holland) éttermekben rendelhető. Fura módon a holland konyhaművészet (?) egyik megkerülhetetlen elemévé vált (a másik a vízben főtt krumpli).

Lássuk, hogy miről is beszélünk. Nem lesz komplikált, nyugi.

Nem más ez, mint egy sokfogásos menü, melynek alapja (óriási meglepetésre) a rizs, és ehhez jön az étteremről étteremre változó további 8-10-15, esetenként ennél is több indonéz kaja. Minden összetevőt külön kis tálkában hoznak ki egyszerre. Ez azt jelenti, hogy egy közepes rijsttafel alkotó elemei beborítanak egy átlagos, kétszemélyes asztalt. Szerintem például ezért nem szervírozzák Párizsban, ahol egy éttermi asztal csak kicsivel nagyobb, mint egy ötvenforintos bélyeg.

A rizsasztal fogyasztása közben a kedves vendég tehát alkalmi gasztronómussá és kísérletezővé válik: neki magának kell eldöntenie, hogy a külön-külön tálkákban felszolgált édes-savanyú-sós-csípős-fűszeres, maroknyi anyagot tartalmazó cuccokból mennyit és milyen kombinációban fog megenni. Mivel sem az indonézek, sem a hollandok nem az a kapkodós népek, egy rijsttafel kivégzése ritkán sikerül egy-másfél órán belül; 57 perccel már lehet jelentkezni a Guinness Rekordok Könyvénél.

Noha – mint említettük – ahány étterem, annyi rijsttafel, a rizsen kívül is vannak alapfogások, amelyek majdnem mindegyikben megtalálhatóak. Ezek közül pár álljon itt csalogatóul:

• Sambal (Sambel): pirospaprika-krém; olyan, mintha az Erős Pistába mézet és fokhagymát is kevernénk, egyikkel sem takarékoskodva;
• Daging Rendang: nagyon csípős marhahús-darabkák. Mondom: NAGYON CSÍPŐS!
• Serundeng: pirított kókuszreszelék. Csak kicsit csípős;
• Gado Gado: kicsit leforrázott, de még ropogós zöldségdarabkák mogyorószósszal;
• Telor Bumbu: főtt tojás csípős-édes-savanykás szószban;
• Trassi: rákból készült paszta;
• Kemirie: mandulareszelék (vagy őrölt csont, nem tudtam eldönteni);
• Satay Ayam: sült csirkeszárnyak bambuszpálcikán;
• Satay Udang: sült aprórák bambuszpálcikán;
• Satay Babi: sült sertésoldalas bambuszpálcikán.

(Villámkérdés a logikai készségek tesztelésére: na, hogy mondják indonézül az, hogy „bambuszpálcika„? Lám, már ezt is tudjuk, hála Csurtuséknak!)
Ésatöbbi. Tényleg oldalakon keresztül lehetne folytatni.

Manapság, amikor a költségérzékenység tort ül a vállalkozókedv felett, azt is elmondjuk, hogy egy kétszemélyes, 10 féle kajából álló rijsttafel 50-60 ajró körülről indul, egészen az ugyancsak kétszemélyes, 35 elemű változatig, ami úgy 120-130-ba kóstál (persze helytől, puccosságtól és más összetevőktől függően).

Itt fentebb, ezen a kicsit elmosódott képen Csuri látható, amint nekigyűrkőzik egy viszonylag egyszerű, 16 fogásos rijsttafelnek, valahol Amszterdamban.

Mindenkinek tudjuk ajánlani; egy gond van csak vele: hiába ízlik NAGYON egy összetevő, mindegyikből csak pár falat áll rendelkezésre, úgyhogy kénytelen leszel változatosan étkezni. Ez a fiúknak gyakran bosszantó, de túl lehet élni a zöldségeket is.
Kaja közben persze az ember találgat, hogy mit is eszik éppen. Ha nagyobb társasággal vagyunk, lehet röhögni az elhangzott tippeken – előre szólunk, elég nehéz pontosan belőni, hogy az az izé vajon marhahúsos vagdalt, vagy szójás-banános mogyoró. Egy biztos: csípni fog.

Még egy ROPPANT FONTOS tudnivaló: a sok fűszeres íz miatt feltétlenül sört (szerintem világos, lager típusút; a gyümölcsös-élesztős-narancshéjas kalandozásokat hagyjuk Belgiumra) kell inni hozzá; a lányok rendelhetnek hígított aludttejhez hasonló lájtos italt, ami a leginkább a török (és arab) ájránhoz hasonlít; esetleg kérjenek vizet, feltéve, ha szégyent akarnak hozni a Köztársaságra.