A különféle növényi magvak darájából készült kása a világ egyik legegyszerűbb, ugyanakkor legkevésbé karakteres étele. Ami engem illet, gyermekkorom óta elemi erővel igyekszem ellenállni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek családtagjaim irányából felém irányulnak, és a puliszka elfogyasztására próbálnak rávenni.

Tudom, hogy fel lehet dobni mindenféle hozzáadott értékkel (vaj, tej, libazsír, fűszerek, sóstúró, pirított szalonnadarabok, stb.), de nekem stabil és megalapozott az álláspontom ezen a téren: ha lehet, inkább nem kérek, köszi.

Mivel azonban a blogger elemi kötelessége, hogy (a szubjektumot háttérbe szorítva) lekösse olvasóit, ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy (berzenkedésünk ellenére) megpróbáljunk kedvet csinálni ehhez az ízetlen, jellegtelen, ősi román olasz ételhez.

Először is egy közkeletű félreértés tisztázására kell időt szakítanunk: a polenta hallatán a lakott Univerzum élőlényeinek jelentős része a kukoricadarára asszociál, noha ez tévedés; maga a szó olyasmit jelent, mint a magyar kása, vagyis az alapanyag nincs előre meghatározva: polentát lehet búzából, kölesből, szelídgesztenyéből, hajdinából, rizsből, árpából, (sőt, szerintem fűrészporból is) készíteni, de kétségtelen, hogy a zea mays, vagyis a kukorica a legelterjedtebb origó.

Bezzeg a jenkik tudják, hogyan kell a kukoricából a legtöbbet kihozni: málé helyett whiskyt főznek belőle, ami természetesen nem konkurálhat a brit szigetek szakosodott termékeivel, de annak az alapcélnak, amiért az ember etilalkoholt juttat be a szervezetébe, végül is megfelel.

Mint említettem volt, a bázispolenta elkészítése kábé annyira komplex folyamat, mint egy szöget beverni a téglafalba, és fix ugyanannyi kreativitás is szükséges hozzá: veszel egy lábost, beleteszel 2 liter hidegvizet, beleöntesz fél kiló kukoricadarát, kis sót teszel hozzá, majd kevergetéssel (hogy csomós se legyen és oda se égjen) addig főzöd, amíg sűrű massza nem lesz belőle. Tessék, jó étvágyat.

Oké, most nagyon rosszindulatú voltam, hiszen ez az a pillanat, amikor az alkotó fantázia elszabadulhat, mint őrült, ki letépte láncát: az így kapott kását lehet pirítani, felütni tejföllel, tojással, lehet rétegezni mindenfélével és kemencében ropogósra sütni, lehet belőle szívecske, pénisz vagy harckocsi alakú darabkákat szaggatni (kinek-kinek ízlése szerint), lehet köretként vagy főételként tálalni, egyszóval mindent lehet csinálni, amit a szakács lelkiismerete, vallása vagy családtagjai engedélyeznek.

A Genova-Párma-Velence vonaltól északra IMÁDJÁK a jó kemény polentát és jolly jokerként bármihez felszolgálják, ha az ember nem elég éber. Róma környékén sokkal hígabb, mint északon. Mi itt, Közép-Európában az északi típusúval találkozunk. 

Régen a nagyon szegények (főleg a parasztok) étele volt, és az egyoldalú puliszka-zabálás olyan vitaminhiányhoz vezetett, ahonnan egy lépés volt a skorbut, kettő a fogkihullás, három a parasztlázadás (például 1907-ben, Romániában). Az utóbbi évtizedek reformkonyha-őrülete miatt ismét a felszínre került, ezúttal a tehetősebbek asztalára is. Az alap-puliszka (tehát ha nem dobod fel még egy kis tepertővel sem, csak a kását lapátolod görcsösen az arcodba) állítólag nagyon egészséges – de minden ízetlen kaja az; gondoljatok csak a tofura, az extrudált kenyérre vagy a főtt csirkemellre.

A polenta-fanok kifejthetik véleményüket a kommentekben, de csúnya szavakat (pl. koleszterin, rostanyag, teljes értékű tápanyag, érfalak, emésztés, stb.) kérem, csak módjával használjanak.

A románok például nemzeti ételüknek tekintik. Volt/van egy olyan (önkritikus) román közmondás, amely szerint „mămăliga nu explodează„, vagyis a puliszka nem robban. Állítólag ebben bízott 1989 decemberének közepéig Sztálin legjobb román tanítványa is.

Aztán hová jutott a kis bohó. És milyen gyorsan.