Enni Észtországban

Pár nappal ezelőtt jöttünk haza a legkisebb balti államból (a kifejezetten turisztikai érdekességeket a Csurtusblogon olvashatjátok majd az elkövetkezendő időszakban), és 2:0 szavazati aránnyal úgy döntöttünk, hogy – abszolút naprakészségünket bizonyítandó – az észt gasztronómiáról mesélünk nektek.

Nos, ha rövidek és lényegretörőek szeretnénk lenni, ez a poszt mindössze ennyiből állna: kedveseink, észt gasztronómia nem létezik. Köszönjük a figyelmet. Csurtusék azonban imádják hallatni a hangjukat, ezért a fenti (kicsit sommás) ítélet részletesebb indoklását (és apró, hangsúlybeli ellentételeit) az alábbiakban olvashatjátok.

Kezdjük ott, hogy nagy várakozásokkal tekintettünk a potenciális gasztronómiai élmények elé, de már a felkészülési folyamat elején rádöbbentünk, hogy Észtország nem véletlenül maradt ki a világkonyhát ismertető kiadványokból; utánaolvastunk itt-ott és bele kellett nyugodnunk abba, hogy a közhelyszerű véreshurkán és az igazságtalanul agyonsztárolt füstölt halon kívül elég kevés finomsággal fogunk találkozni azon a (máskülönben nagyon szép), mindössze félmagyarországnyi területen.

Ne
m vagyunk mi bunkók, úgyhogy elfogadjuk a kincstári magyarázatot, mely szerint a szegényes konyhakultúra egyik magyarázata a hajdani nélkülözés. Az észt nemzet gerincét évszázadokon keresztül a nincstelen, fél- vagy egész-jobbágyi sorban élő parasztok alkották, akiknél az év 365 napjából legalább 350-en a vízben megfőzött gabonadarából és apróra vágott káposztából álló mulgikapsas jelentette a napi betevőt, amihez ünnepeken talán hozzácsaptak valami véreshurkaszerűséget (a verivorst-ot – itt a „veri” a „vér”; alighanem nyelvi rokonságunk egyik bizonyítékával állunk szemben), vagy füstölt, esetleg savanyított apróheringet (kilu-t), netán azt a kis állatot, amelyik (a jelenlegi három oroszlán helyett) nyugodtan ott viríthatna az észt nemzeti címerben, annyira közismert és elterjedt: a sprot (sprotni).

Az odakint eltöltött kilenc nap alatt számtalanszor elmerengtünk azon, hogy az elképesztően változatos és ízletes kajákat felvonultatni bíró orosz konyha tőszomszédságában az észt gasztronómia hogy őrizhette meg ezt a hihetetlen egyhangúságot. Persze egy-két orosz fogás az évszázadok alatt átcsusszant a határon, s egészen apró módosulásokkal észt különlegességként szerepel a nemzeti kajákat felvonultató étlapokon: a közismert szoljanka itt a selianka nevet viseli (itt felül vehető szemügyre), a borscs pedig a bors néven fut.

  • Figyelem! A Görögországhoz szokott magyarok figyelmét felhívom arra, hogy a kalamari szót az észt étlapokon is megtalálják, de itt ikrát jelent!

De hagyjuk az általánosságokat, térjünk át a személyes, konkrét dolgokra.

Naponta megtapasztalhattuk, hogy milyen bosszantó egy ország fővárosában órákon keresztül keresni egy olyan éttermet (vagy bármilyen más étkezési helyszínt), ahol az adott ország nemzeti ételei is szerepelnek az étlapon. Lehet, nem fogjátok elhinni, de a Tallinn óvárosában fellelhető 230 étterem közül (kinti statisztika, nem én találtam ki!) mindössze három (!) tartja lényegesnek, hogy menüjén feltüntesse: itt észt specialitások is fogyaszthatók! Tallinnban kaszálnak az olasz és a kínai éttermek; ezekben láttuk a legnagyobb tolongást.

  • Csak gondolatkísérlet: el bírnátok képzelni a Nagykörúton belüli pesti városrészt úgy, hogy összesen három kajálda hirdet magyar kulináris termékeket..?

Az egyik ilyen hazai versenyző a főtér melletti Dunkri utcában található Kuldse Notsu Kõrts (ez annyit tesz, hogy Kismalac Fogadó), ahol büszkén hirdetik, hogy Eesti rahvuslik köök, azaz hagyományos észt konyha. Na – gondoltuk -, ez az a hely, ahol majd jól megmártózunk mindenféle lokális jóban.

Ehhez képest elég gyér volt a felhozatal. A minőséggel és a mennyiséggel nem volt semmi probléma, de az észt specialitások terén bizony alig-alig találtunk olyasmit, amitől elkerekedett volna a szemünk. Az étlapon szereplő mintegy ötven fogásból kábé negyven nyugodtan ott lehetett volna (ott is van…) bármelyik európai étterem választékában, Lisszabontól Stockholmig: az elmaradhatatlan rántotthús, sült oldalas, különféle sült és párolt halak, kijevi pulykamell, bélszínroló, böfstrooganov (na, ezt legalább nem kell lefordítani…), csülök savanyúkáposztával és társai. Elő-előételként kihozták ezt a – belesütött szalonnadarabkákkal megbolondított – meleg zsemlét egy kis vajjal, ami tényleg világbajnok volt (kábé 25 másodperc alatt tettük múlt időbe), majd Csuri egy helyi hallevest rendelt (neki ízlett), én pedig (biztos, ami biztos alapon) zsírban hirtelen kisütött, ropogós disznófület egy kis fokhagymás tartármártással. Sertésételben eddig ritkán csalódtam (a kevés kivétel egyikéről kicsit később), ez a disznófül is oltári volt; később meg is bántam, hogy főételnek nem rendeltem egy másodikat; friss, ropogós, ízletes, akárcsak a kenyér, amit mellé adtak.

Főételként Csuri báránybordát kívánt, ami itt látható. A 9 és 12 óra között látható apró piros izék adták a dolog észt jellegét, tudniillik kisebbik északi nyelvrokonaink szerint ha bármilyen ételhez (a csülöktől a sült krumplin keresztül a sörig) erdei bogyókat tálalsz fel, az onnan kezdve echte észt gasztrocsodává válik és húsz százalékkal többet lehet kérni érte.

  • Amennyire meg tudtam ítélni, ez az erdei gyümölcsös mánia nem válik kifejezett előnyére a báránybordának.

Ami engem illet, elhatároztam, hogy kipróbálom a tejszínes borókamártással és mézes párolt zöldséggel, továbbá kemencében sült krumplival szervírozott vaddisznóételt, ami olyan volt, mint egy paprikás, amelyikből kihagyták a paprikát és ezt borókabogyóval helyettesítették. Nos, nem volt kifejezetten rossz, de csak ismételni tudom önmagam: utólag már bánom, hogy nem egy második adag disznófül mellett döntöttem.

Desszertnek a valóban észt nemzeti ételnek tekintett joghurtos kamát rendeltünk, amit természetesen erdei bogyókkal hoztak ki. A kama nem más, mint lisztté őrölt sárgaborsó, továbbá árpa, búza és még valamilyen harmadik gabonaféle (asszem zab) ugyancsak pelyhesített verziójának összekeveréséből származó dara (olyasmi, mint egy müzli light, gyümölcsdarabok nélkül). A kamának van egy óriási előnye például a borókabogyóval szemben: semmi íze nincs, nem tudod felböfögni, tehát nem lehet megundorodni tőle. És ezzel mindent elmondtam róla.

Egy másik este (amikor feladtuk az autentikus észt kaják eredménytelen vadászását) egy orosz konyhát vivő étteremben voltunk, méghozzá a tallinni Orosz Kultúra Házához tartozó Puskinban, és csak azt tudom mondani, hogy bezzeg az oroszok…

Osztályon felüli volt a két előétel: a hagymás, enyhén savanyított gombasaláta és az omlós, marinírozott hering főtt krumplival. Én úgy általában nem rajongok a halakért, de ez a hering valami fenomenális volt azzal a – szinte édes – fehérhagymával. Az a pár erdei bogyó a tejszínes mártáson szinte már fel sem tűnt…

Főételnek Csuri erdei gombákkal körített, hússal töltött pelmenyit kért (ez az orosz ravioli, vagyis töltött tésztazsebecskék, amit aztán jól megfőznek). A pelmenyit ebben a – kemencében megsütött kenyértésztával letakart – porcelánvödörkében hozták ki és szerintem két orosz gárdista is jóllakott volna az adaggal. Én olyan disznóhúst kértem, ami rántott volt ugyan, de a bundájába szalonnadarabok voltak belesütve – az oroszokra oly jellemző reformkonyha jegyében.
Még hat gasztronómiai apróság, aztán be is fejezzük mára.

1.) Tallinnban a Nordic Forum Hotelben laktunk, ahol – számomra hitelt érdemlően – bebizonyosodott, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint igenis lehet rántottát készíteni szintetikus fehérjéből és fűrészporból. Hogy mi a fenét csinálnak az így megspórolt tojással, a pincérlány sem tudta megmondani, sőt: még attól is elzárkózott, hogy a páratlan receptet megossza velem.

2.) Azt ígértem, hogy megmutatom azt az észt disznóhúsételt, amely méltán viselheti a „történelmi” jelzőt: ez volt eddigi életem első olyan sült oldalasa, amit nem tudtam megenni. Az ok: olyan elképesztően borzasztó fűszerezése (és/vagy pácolása) volt, hogy a máskülönben guszta és illatos cucc egyharmadával sem tudtam megbírkózni. Ráadásul a hajába főtt sajtos krumplira is raktak valami szörnyű öntetet…

3.) A rénszarvashús tényleg egyike az észtországi éttermek legtriviálisabb ajánlatainak. Jól hangzik, kétszer ettem is, de az az igazság, hogy ízre nem sokban különbözik a hazai – minőségi – marhahústól. Természetesen a közértekben is lehet kapni tőkehúsként, felvágottként és mirelitként (fagyasztva) egyaránt. Mi ilyen pácolt-sózott formában hoztunk kóstolónak egy keveset.

4.) Az észt édesipar annó egyike volt a Szovjetunió (és a komancs béketábor) legjobbjainak. Az észt nemzeti hős (Kalevipoeg) apja után a „Kalev” nevet viselő (és nem mellesleg 1806 óta működő) cég termékeit habozás nélkül vegyétek és kóstoljátok meg, mert a töltött drazséik, pralinéik és a csokijaik – szerintem – lekörözik az idehaza kapható valamennyi ismert versenytársat. Itt nyolc különféle csokis töltött varázslat látható, amit hoztunk, de ugyanebből a családból további legalább tucatnyi létezik.

5.) Szó volt már arról is, hogy a bécsiszelet mennyire elterjedt. Saaremaa szigetén voltunk éppen, ahol az egyik étteremben helyi specialitást kértünk, mire a pincérlány szemrebbenés nélkül mondta, hogy vínersnicel… Mivel ezen kívül pizza és spagetti volt a választék, hát rendeltünk egyet. Szó mi szó, nem szúrták ki a szemünket egy körömhegynyi hússal, pedig a képen látható nem is a teljes: a széléről már levagdostam egy szép adagot.

6.) Végezetül egy vörösikrás kaja a narvai vár étterméből. Narva lakosainak 80%-a orosz nemzetiségű (ezek fele ráadásul kizárólagos orosz állampolgársággal rendelkezik…), ezért meg sem lepődtünk, hogy a helyi gasztroválaszték teljesen feltakar az etnikai összetételre.  

Az italokkal egy következő posztban foglalkozunk.

3 hozzászólás

 1. ProfessorPizka — 2011-07-14 11:15 

Észt országról két emlékem van. Egy szőke meg egy barna. Meg hogy a finn hokiválogatottnak szurkolnak.

 2. tib0ru — 2011-07-29 18:56 

Pedig a kísérletezés a gasztronómiában is új izgalmak garanciája :-)

 3. tib0ru — 2011-08-01 09:38 

Te is jópofa vagy, hát kinek szurkoljanak: a Csíkszeredának..?

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.