A „német gasztronómia” jelzős szerkezet hallatán sokunk szemei elé beúszik egy gyermekfej nagyságú füstölt, főtt csülök képe, egy emberes adag savanyúkáposztával, friss kenyérszeletekkel és természetesen egy (két, sok) korsó frissen csapolt, hideg sörrel. Nincs is ezzel semmi baj, germán barátaink kedvenc Schweinshaxe mit Sauerkraut-ja (ami német eredetiben meghallgatva leginkább egy ősi bajor átokra vagy porosz katonai vezényszóra hasonlít – de melyik német mondat nem hasonlít katonai vezényszóra, kérdem én?), szóval a Schweinshaxe mit Sauerkraut nagyon finom tud lenni. Bevallom nektek, a füstölt, főtt csülök iránti mérhetetlen (és egészségtelen) vonzalmam az egyik oka annak, hogy kicsit sajnálkozva tekintek a muzulmánokra és a zsidókra, akiktől vallási vezetőik évszázadok, évezredek óta következetesen megtagadják ennek élvezetét.

Ha viszont az ember negyven fokban támolyog egy többmilliós nagyváros beton- és aszfaltrengetegében (ahogyan azt három héttel ezelőtt mi tettük), s energiáinak jelentős részét az köti le, hogy szervezetének hőháztartását hogyan tudja kordában tartani, valahogy nem a zsíros csülök lesz a vágyai titokzatos tárgya. Valami lazábbról és könnyebben emészthetőről álmodozik – és itt jön a képbe a berliniek kedvenc gyorsétele, a currywurst, vagyis a currys, kecsöpös főtt, majd megsütött virsli.

A helyi hagyományok szerint 1949 szeptemberében egy Herta Charlotte Heuwer nevű berlini vendéglátós nyélbeütött egy üzletet a német főváros békéjét felügyelő brit csapatok egyik hadtáposával. A krónikák diszkréten nem jegyezték fel, hogy Herta egészen pontosan mit adott cserébe a tetemes mennyiségű kincstári Worcester-szószért, curryért és kecsöpért (az 1949-es Berlinben azért olyan rengeteg ellentételezési lehetőség nem nagyon adódott, de ne feszegessük), mindenesetre pár nappal később a charlottenburgi negyedben megnyílt a legelső gyorsétkezde, ahol a hagyományos virslit (ami annó azért még a mainál is gyanúsabb összetevőkből állt) bőven meglocsolta paradicsomos szósszal, s – jobb híján – megszórta curryporral. Adott hozzá egy szelet kenyeret, s a német újjáépítés marcona, de meglehetősen alultáplált munkásai jóáron máris nekiláthattak falatozni.

Az üzlet beindult, s két év múlva Herta már be is jegyezte gasztronómiai találmányát a berlini szabadalmi hivatalban.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Berlinben nem tudsz úgy elhajítani egy kavicsot, hogy az ne találjon el egy currywurstos standot. Az Unter den Lindentől a Tiergartenen át a Kurfürstendammig, az Állatkerttől a Pergamon-múzeum melletti placcon át az Alexanderplatzig mindenhol ott látod az (általában török vagy arab fiatalemberek által működtetett), 12-15 négyzetméteresnél ritkán nagyobb pavilonokat, amelyek a mifelénk inkább megszokott lángososhoz vagy hamburgereshez hasonlítanak, s amelyek fő attrakciója a currywurst. Az árak a két eurós fapados változattól a hat-hét eurós extrákig terjednek, de mindegyik alapja a virsli (olykor eleve felszeletelve, máskor egy darabban), rajta paradicsomszósz (kecsöp), s minderre rászórva annyi curry, ami egy átlagos indiai család egyhetes szükségletét is meghaladja. Az utcai árusításon kívül számos étteremben is lehet rendelni belőle.

A curry persze már köznévként funkcionál, nincs egységesen elfogadott receptje. Egy csomó szárított fűszert tartalmaz, a paprikától a kurkumán keresztül a köménymagig és a szegfűszegig vagy a korianderig. Nincs két teljesen egyforma currypor, de nekünk, káeurópaiaknak nem is kell ezen lamentálnunk.

A lehetőségeken belül a currywurstosok természetesen szabadjára engedik a kreatív fantáziájukat: van, ahol kenyérrel vagy zsömlével adják, s van, ahol sültkrumplival. Van, ahol egy kicsit több a kecsöp (s ennek is ezerféle verziója: édesebb, csípősebb, krémesebb, darabosabb, savanykásabb, kesernyésebb), s van, ahol kevesebb. A merészebbek aprított hagymát vagy snidlinget is adnak mellé, de egy tabu van: mustárt soha!

A statisztikák és felmérések szerint átlagosan minden berlini hetente legalább egyszer eszik currywurstot; Németországban évente közel egymilliárd (!) adagot szervíroznak belőle. A főváros mellett Hamburg a másik fellegvár, hiszen a helyiek szerint a currys virsli valójában itt született, jó másfél évvel Herta berlini fellépése előtt.

Ha Berlinben jársz, ki ne hagyd a currywurstot, ami mellé – természetesen – valami jóféle helyi sör jár. Már van múzeuma is, amit mi nem láttunk, de ígérjük, hogy legközelebb ott folytatjuk a birodalmi főváros feltérképezését. És ha gondolod, otthon is kipróbálhatod (curryt mifelénk is lehet kapni), s véleményedről, tapasztalataidról szívesen olvasnánk beszámolódat itt, a kommentek között..