Mai – rekordhosszúságú – posztunk a belga sörök változatos, olykor már-már extravagáns világába enged bepillantást. Mielőtt elkezdenénk, sajnos pár ténnyel, illetve statisztikával kell indítanunk, hiszen egy valamirevaló tudományos ismeretterjesztés enélkül annyit ér, mint húszéves érettségi találkozó hányás nélkül.

A tekintélyes brit Alkoholtanulmányok Intézete évente kiad egy évkönyvet, amelyben többek között rangsorolják a nemzeteket annak függvényében, hogy mennyi alkoholt fogyasztanak. Nos, a sör-sorrendben cseh barátaink és majdnem-szomszédaink vezetnek (157 liter/fő évente), őket az írek követik (142), majd a németek (117) és az osztrákok (111) következnek. A belgák a hetedikek a maguk 96,5 literjével lakosonként, előttük még a britek és a luxembourgiak vannak holtversenyben, a 102 liter/kopfjukkal. Mi magyarok a szégyenletes 18. hellyel vagyunk kénytelenek megelégedni (73 liter árpalevet fogyaszt minden magyarországi lakos évente, a csecsemőket és az Anonim Alkoholistákat is beleértve).

Mindezt csak azért írtam le, mert így már mindenki érzi, hogy ez nem mehet így tovább; sörkultúránkat és -fogyasztásunkat fejlesztenünk kell, hiszen tűrhetetlen, hogy olyan nemzetek is megelőznek, mint Új-Zéland vagy Venezuela. Csekély vigasz, hogy a franciák a fasorban sincsenek a maguk alig 36 literjével.

Nos, Belgiumban egyrészt sok sört isznak, másrészt még többet főznek; a belgák joggal nevezik magukat a világ Sör-Nagyhatalmának, hiszen mintegy 120 sörfőzdéjükben 750-800 fajta cucc készül (és ebbe nem számítják bele a speciális, alkalomhoz kötött, évente csupán napokig vagy hetekig kapható szezonális fajtákat).

Antwerpenben van például a biztató nevű Kulminator kocsma, ahol a 10 féle csapolt sörön kívül 600 féle üveges sört is lehet rendelni. Itt jártam, fényképezőgépet nem vittem, ami az este későbbi eseményeire való tekintettel igen bölcs előrelátásnak bizonyult. És maradjunk ennyiben.

Ezt a helyet übereli a brüsszeli Chez Moeder Lambic, ahol az 500 hazai sörön kívül ugyanennyi külföldi is szerepel az itallapon. Itt nem voltam, de beszéltem olyan emberrel, akinek a sógora ismer valakit, aki túlélte.

Mivel a sokszáz belga sör felsorolása nem feladatunk (és amúgy is már sokat beszéltem), kiragadunk párat, s kizárólag a nevük alapján próbálunk kedvet csinálni fogyasztásukhoz.

Egyik nagy kedvencem, a félreérthető (vagy inkább a félre nem érthető) nevű Delirium tremens. Visszatérő szimbóluma a rózsaszín(ű) elefánt. Nem egy egyszerű, könnyed ital: 9 százalékpontos alkoholtartalmú, vagyis az általunk megszokottakhoz képest kétszer olyan erős.

Ilyen ízléses, fehér/átlátszatlan üvegekben árusítják; az az ember érzése, mintha kerámia lenne, pedig csak be van festve. Elég sok helyen lehet idehaza is kapni, de nem tartrozik a nagyon olcsó kategóriába (500 forint feletti összeget kérnek egy háromdecis üvegért a szupermarketekben).

A Delirium italcsaládnak vannak szezonális sörei is:

Ilyen a Nocturnum, illetve a karácsonyi speckó pia; az előbbit nem tudom, milyen alkalomból dobják piacra, a második világos.

A belgák nem félnek kimondani vagy leírni, amit gondolnak. Ti például milyen karriert jósolnátok idehaza egy olyan italnak, amelynek az a neve, hogy Hirtelen halál?

Márpedig a Mort subite ezt jelenti, akárhogy is forgatjuk. A sör márkaneve egy régi belga kártyajátékból, és NEM az alkohol-túlfogyasztás egyik sajnálatos mellékhatásából ered; olyan név ez, mintha egy magyar sört Negyven-száz-ultimónak  vagy Rekontrának neveznének el. Ettől függetlenül – szerintem – telitalálat.

És hová tegyük a Malheur (balszerencse, pech, szerencsétlenség) nevű sört?

A belgák vallásos népség, ugyanakkor nem csinálnak maguk alá az egyháztól: a negatív bibliai szereplők szinte mindegyike kap egy-egy sört.
A Huyghe családi sörfőzde szemmel láthatóan nem ijedt meg a saját árnyékától és magas ívben tesz a modern marketingstratégia pszichológiai aspektusaira; a Delirium tremens márkanév mellett ugyanis ők főzik, palackozzák és forgalmazzák a nyaktilóról elnevezett sört is.

A La Guillotine senkit nem riaszt vissza; viszik, mint a cukrot, a marketingpszichológusok meg sorra adják vissza a diplomájukat.

Másik kedvencem (legalábbis a címke és a név kategóriában) a De Verboden Vrucht, franciául a Le fruit défendu, vagyis A tiltott gyümölcs.

Na ki nem szerette volna megkóstolni, amikor először hallott vagy olvasott róla?

Ugye-ugye…

Amúgy ez is egy 9 alkoholszázalékos pia, ráadásul korianderrel és curacao-likőrrel fűszerezik; az Úrnak legyen hála, egyiket sem lehet konkrétan érezni rajta. Vállakozó kedvűek kipróbálhatják, de aki mondjuk cseh/szlovák vagy hagyományos német sörökön nőtt fel, az kösse fel a gatyáját, mert érdekes lesz.

Esszénket egy (illetve két), pedagógiailag tökéletesen helytálló találós kérdéssel folytatjuk:

Tudja-e valaki (anélkül, hogy Google bácsit keresztkérdésekkel nyaggatná), hogy mit jelent a következő két szó?

1.) tégesztofília

2.) cervalobélofília

Nos, második lépcsőben a guglit is igénybe lehet venni. Van rá 15 másodpercetek.

Nem jött össze? Akkor bocs, de elúszott a húsz miller.

Kérem szépen, az első azt a szenvedélyt jelenti, amely a sörrel kapcsolatos tárgyak gyűjtésével függ össze. A második ennek az egyik alkategóriája, és a sör-alátétek, valamint a sörösüvegeken található címkék iránti, már-már beteges vonzalmat fedi.

Azt tudnotok kell rólam, hogy gyűjtök tematikus telefonkártyákat, továbbá zászlókat, címereket, egyenruhák karjelvényeit, régi pénzeket és a második világháborúról szóló könyveket (hogy a többiről most ne beszéljek). Azt viszont, hogy van egy apró kollekcióm söralátétekből is, csak nektek árulom el. Persze csak olyanok jöhetnek számításba, amelyeket (azaz az általuk reklámozott sört) már kóstoltam is.

Ez volt a mai coming outom. Értékeljétek.

Folytassuk a munkát, mert az üres fecsegés kiüresíti a lelket és tunyaságra hajlamosít.

A belgiumi sörök elképesztő változatossága ellenére az ottani lakosság döntő hányada a kommersznek tekinthető, országosan forgalmazott négy-öt nagy márkát fogyasztja.

Talán nem tévedek, ha a Belgiumban legnépszerűbb sörnek a Jupilert tekintem. Korrekt minőségű, közép-európaiak ízlésvilágának is tökéletesen megfelelő, kesernyés, pilsner típusú világos itókáról van szó, melynek egyik reklámszlogenje („Férfiaknak való sör„) alkalmas a macsók megkörnyékezésére, noha az 5,2%-os alkoholtartalma nem számít kiugrónak. Nem egy mestermű, de vállalható iparosmunka. A Jupiler a belga focibajnokság, illetve a holland NB2 fő szponzora is; az elsőt emiatt Jupiler-ligának nevezik.

A Jupiler nagy vetélytársa a Maes Pils. Picivel alacsonyabb alkoholtartalom (4,9%), hasonló ízvilág, semmi különös élmény. Nem rossz.

Az immáron tizenvalahány éve a hazai sörválaszték szerves részét is képező Stella Artoisra (szerény véleményem szerint) érdemtelenül sok figyelem hárul, pedig semmi olyat nem tud, amit mondjuk egy alsó-közép-kategóriás szlovák, cseh vagy osztrák árpalé ne tudna. Hihetetlenül erőszakos, éveken át tartó marketingkampánnyal (és el kell ismerni, olykor kifejezetten szellemes, könnyed reklámokkal) elérték, hogy kvázi országbrandként funkcionál; nyolcvan országban forgalmazzák sikeresen. Nálunk Csuri szívesen iszik belőle egy pohárral, ha nincs kiút.

A „nagy” belga sörök névsorolvasásánál nem hiányozhat a Grimbergen. Ez az úgynevezett apátsági sörök családjába tartozik, vagyis eredetileg szerzetesek főzték. Na, ez már valamivel különlegesebb, mint az  előbbiekben említett három világos. Az eredeti recept 1128-ban született, az apátságot számtalanszor felgyújtották, de mindig újjáépült. A címkén látható, poraiból feltámadó főnix ezt szimbolizálja. Komoly sör, ízében még a finom élesztő-illat sem zavaró, sőt. Csak ne lenne kicsit savanykás…

Úgy döntöttem, a Leffe is kapjon alkalmat a bemutatkozásra. Ő is egy apátságban kezdte a karrierjét, valamikor a 13. században. Van belőle világos, barna, extraerős, de engem valahogy nem fogott meg. Itthon is kapható (az extraerős verziót kivéve), tehát hozzáférhetősége garantált. Ettől függetlenül népszerű, és a hómpédzse egyike a legprofibbaknak és leglátványosabbaknak.

Tanácsok (amelyek – mint minden, Csurtuséktól származó bölcsesség – szigorúan szubjektívek és vitathatóak, ámbár ez utóbbit nem ajánljuk):

1.) Szerény tapasztalataim szerint minél világosabb egy sör, annál alacsonyabb hőfokon fogyasztandó. Ez így triviálisnak tűnik, de nekem bejött: egy sima Stella vagy Jupiler jól oltja a szomjat 3-4 Celsiuson, és – hogy őszinték legyünk – nincsenek bennük olyan különleges ízek, amelyeket a fagyponthoz közeli hőmérséklet elnyomna. Ősi vendéglátóipari megfigyelés, hogy a nagyon tré söröket (nem mondanék példát…) is el lehet sütni a szomjas fogyasztóknak, ha kellőképpen párás az üveg vagy a pohár. Ha egy sör valódi ízére vagy kíváncsi és nem csak a szomjúság ellen iszod, ne hűtsd 12 fok alá. Ez csak látszólag mond ellent annak, hogy számos gyártó 3-5 fokon javasolja fogyasztani termékét. Javaslatunk az ellentmondás feloldására: az első poharat (tesztelésképpen) idd 12 fokon, a többit meg ahogy jólesik.

2.) A lambic, illetve gueuze söröket (róluk a poszt harmadik harmadában picit bővebben) érdemes 8-10 fokon inni; a gyümölcs- és más, hátborzongató aromák ekkor már érvényesülnek, ugyanakkor még nem válik ivólé-szerűvé a nedű.

3.) Ha az élmény teljességére törekszel, fogyaszd a sört a számára kitalált és megdizájnolt pohárból. SOHA ne igyál sört üvegből vagy dobozból, kivéve, ha éppen fát vágsz, árkot ásol vagy ha amerikai filmekből veszed a példaképeidet.

4.) A sörkóstolásnál (ami elkerülhetetlen egy olyan kocsmában, ahol több tucat márka színes címkéje kelleti magát) fogadd meg a borkóstolás aranyszabályát: kezdd a világos, könnyű darabokkal, folytasd a vörösekkel, fejezd be a barna/fekete kategóriával. Gyümölcsös vagy más, extra-ízesítésűt ne keverj az igaziakkal.

5.) Ugyancsak a borosoktól elcsent tipp a sajtmajszolás kóstolás közben. Bizonyos belga sörözőkben erre a célra hozzáférhetőek a viszonylag semleges ízű, kiváló minőségű sajtdarabkák. Ha ez nincs, sós keksz vagy kétszersült is megteszi.

6.) Az igazi, ütős, 6-12 százalékos trappista sörök jelentik a szakma csúcsát. Hat belga és egy holland trappista kolostor szerzetesei felügyelik a mai napig az évszázados technológiát. Ez már nem is sör a szó klasszikus értelmében, hanem komló- és maláta-költemény.

7.) Könnyedebb szórakozást jelentenek a „fehér” búzasörök (witbier, illetve bière blanche), amelyeket korianderrel, narancshéjjal és más fűszerekkel ízesítenek. Ezek ideális képviselője a Hoegaarden, melyben az élesztő pikáns aromája nagyszerűen egészíti ki a hagyományos sörízt. Elsőrangú kísérője a fekete kagylóételeknek. Ne riadjunk vissza, ha ezek egy kicsit zavarosnak tűnnek; nem szűrik őket le teljesen, tehát ilyen kell legyen, nem romlott…

Soha ne igyál vezetés közben! Még leöntöd magad.

A belga kocsmák itallapjain, illetve a boltokban vásárolt sörök címkéin még a nyelvileg viszonylag felkészült utazó is furcsa szavakra bukkan: lambic, gueuze, kriek, stb. Hogy senki ne fusson lyukra azzal, hogy olyasmit rendel/vesz, amit nagyon nem szeretne, pár magyarázó és kedves szó ezekről. Kezdjük az elsővel.

1.) A lambic szó az úgynevezett spontán erjedésű/erjesztésű sörtípusok összefoglaló neve. Nagyon érdekes, hogy kizárólag Belgiumban, a Senne folyó völgyében élnek szabadon olyan élesztőtörzsek (Brettanomyces Lambicus), amelyek mindenféle külső beavatkozás nélkül megerjesztik a sörcefrét. Igaz, ez az élesztőfajta nem a reakcióidejéről híres, ezért ez a sörtípus hosszú hónapokon (sőt olykor éveken) keresztül készül. Nagyon száraz, szinte nincs is benne buborék, és önmagában savanykás is egy kicsit. Mondanom sem kell, hogy ahány serfőzde, annyi féle lambic készül a környéken. Kedvenc „Hirtelen Halál”-unk is lambic-ként kezdte.

2.) Aki tudja, hogy a boroknál mit jelent a cuvée, annak nem lesz nehéz megértenie, hogy a gueuze (olykor geuze) a lambicok cuvéeje. Antialkoholistáknak: a gueuzet úgy kapjuk meg, hogy több (más-más sörfőzdében, vagy más-más évben készült) lambicot előre kitervel módon és arányban összekevernek.

3.) A belga tájakon élők meglehetősen ferde ízlését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lambicot, illetve a gueuzet (merthogy élesztősek-savanykásak) igen gyakran összeérlelik különféle (magostól belerakott) gyümölcsökkel. A legrégebbi recept a kriek-é, amely (sok forrással ellentétben) NEM cseresznye, hanem meggy (prunus cerasus) hozzáadásával készül. Az utóbbi két-három évtizedben a sokat látott belga sörpiacon felbukkantak a málna (framboise/framboos), az őszibarack (pèche), vagy akár ribizli (cassis) ízesítésűek is, hogy a mézesről vagy a csokoládésról ne is beszéljek.

Szeretném tehát leszögezni, hogy ezek a belga italok NEM gyümölcssörök, hanem gyümölcsös sörök, ami azért nem mindegy. Nem vagyok nagy rajongójuk, de úgy gondoltam, európai identitásomhoz tartozik, hogy egyszer-egyszer megigyak egy-egy pohár gueuze-t vagy lambic-ot. Mindig úgy készülök neki, hogy „mégsem lesz ez olyan kegyetlen, mint a múltkor…„, meg „biztos eddig nem volt szerencsém az évjárattal…„, de az az igazság, hogy megmaradnék a sima maláta-árpa-komló összetételű söröknél.

És most rátérhetünk a (szerintem) világbajnokra, a trappista sörök sztahanovistájára, a szárazföldi Európa válaszára a Guinnessre és a Murphy’s-re.

Igen; ő a Chimay. Nem tehetek róla, nekem ez nagyon bejött. Mielőtt röviden bemutatnám, gyorsan elmondom, hogy mi a különbség az „apátsági” jelzővel ellátott sörök és a „trappista” sörök között. Higgyétek el, sok külföldit megtévesztenek ezzel, mert őszintén: egy trappista nem lakhat apátságban?!

Nakéremszépen: a helyzet az, hogy a fogyasztók átb…megtévesztése Belgiumban sem ismeretlen. Mivel a belga kapitalisták tudják, hogy az emberek évszázadok óta szeretik az egyházi személyek által készített söröket, egy csomó apátságtól egyszerűen megvásárolták a technológiát és a nevet, majd a szerzeteseket kifizették és elzavarták szépen megkérték, hogy folytassák munkaköri leírásukban is feltüntetett alaptevékenységüket: imádkozzanak, gyújtsanak gyertyákat, a sörfőzést pedig hagyják profikra.

Így az a helyzet adódott, hogy számos, „apátsági” jelzővel ( abdijbier vagy bière d’abbaye) ellátott sörnek mindössze annyi köze van az egyházi létesítményhez, hogy valahol a közelben főzik. Ilyen a már említett Grimbergen is.

Az apátsági sörök nem rosszak, ne értsetek félre, csak elnevezésük ily módon kicsit félrevezető.

Ezzel szemben a trappista sörök valóban azok, aminek tűnnek. Hogy egy kis parafrázissal éljek: nem elég szerzetesi sörnek látszani, annak is kell lenni.

A trappisták rendje a 17. század elején, a régi cisztercita hagyományokhoz való visszatérés jegyében alakult, méghozzá francia földön, a Soligny melletti La Trappe kolostorban.

No, ennyit az egyháztörténelemről, vissza a Chimay-hez.

A sört tehát a mai napig a Hainaut tartománybéli Chimay település kolostorában főzik, igazi szerzetesek. A sör mellett szintén nagyon híres az általuk készített sajt.

Négyféle sört főznek; személyes kedvencem a kék címkéjű, 9%-os, klasszikus termék. A vörösborhoz hasonlóan évekig érlelik; a már említett antwerpeni Kulminatorban lehet 25 éves kék Chimayt is fogyasztani, de költségvetési megfontolásokból én eddig csak ennél fiatalabbat (5-8 éveseket) ittam. Egy 0,75 literes üveg 10 euró körüli összegbe fáj a kocsmában, amúgy 5 pénzt kérnek érte.

Az íze? Hát, nehéz ezt így szavakba foglalni; kesernyés-édes, van benne valami körülhatárolhatatlan gyümölcsíz (nagyon enyhe diós alma, ha szabad ezt így leírni) és egy vonónyi zöldbors. Figyelem: ezek ízek, aromák és benyomások, NEM összetevők!!!

Ő itt balra Théodore Pinpin atya (volt), aki a múlt század elején a sörfőzőmesteri beosztást töltötte be a Chimay-i kolostorban. Nézzétek meg ezt a bölcs és szelíd arcot. De tényleg, most nem poénkodom. Ha ez az ember azt mondaná, hogy hajtsak le egy pohár tömény káliumcianid-oldatot, mert nem lesz tőle semmi bajom, sőt, még a tavaly kihúzott egyik bölcsességfogam is kinő tőle, habozás nélkül megtenném.

Ha valaki, akkor ő (és társai) megérdemelten ott ülnek a Paradicsom egyik hangulatos kocsmájában, halkan beszélgetnek, a környéket békesség és fanyar sörillat lengi be, s talán maga Szent Péter is betér néha egy-egy forró nyári napon, hogy felfrissüljön egy kékcímkés, szigorúan kisüveges Chimay mellett.

Minden, amit a sörökről tudni akartál, de olyan részeg voltál, hogy nem bírtad megkérdezni.