Én (mármint Csuri) újabban legfeljebb utazgatni érek rá nagy ritkán, de írni róla, az már nem nagyon fér bele… Párizsi élményeink leírásából viszont szeretném kivenni a részem, ezért bele is kezdek, méghozzá a leg (vagy az egyik leg)lényegesebb elemmel: a gasztroélményekkel. Ahányszor eddig Párizsban jártunk, mindig végigkóstoltuk  a várost, aminek kézzelfogható bizonyítékairól már eddig is olvashattatok jó pár francia gasztroposztot, no és majd még jönnek hasonlóak… Most egy vegyes egyveleggel szolgálok, melynek témája a párizsi kávéház.

Kezdjük a reggelivel. Bármily meglepő is, a kiváló helyen lévő 3+ csillagos szállodánkban (a Boulevard St. Michel = ‘Bulmis’-től 3 háznyira, a Luxembourg kert bejáratától 100 méterre) nem volt benne a – meglehetősen borsos – szobaárban a reggeli. Ez máshol is általános. Lehetett volna persze kérni, de én direkt örültem, mert amúgy is azt terveztem, hogy kávéházban reggelizünk, minden nap máshol.

A francia kávéházi reggeliről nyugodt szívvel elmondható, hogy nem azonos az angol  vagy az ír reggelivel, sőtmitöbb: ha van szöges ellentét az életben, hát akkor ez az. Semmi szalonna, tojás és sült kolbászka szárazbabbal, hanem (mint a mellékelt ábrán is látható): éteri könnyűségű croissant, aminek olyan vajillata és -íze van, hogy gyengébb idegzetűek elalélnak tőle, habos tetejű kávé, bio kenyérszeletek és jó adag minőségi vaj. Esetleg egy kis confiture (lekvár).

A croissant még minimum langyos, a kenyérszeletek helyett pedig gyakori a baguette is, amely szintén meleg még. Az emberfia rákeni a vajat a kéznél lévő péksütikre, majd a dolgot amúgy vajastól, mindenestől, gátlásoktól mentesen beletunkolássza a café au lait-be. Nem csak hogy nem számít illetlennek így viselkedni, hanem épp ellenkezőleg: követendő norma.

• Mindig szidjuk a franciákat, pedig inkább irigykednünk kellene kicsit: tudnak élni, lezseren, görcsmentesen élvezni az élet – nem utolsósorban a gasztronómia nyújtotta örömöket.

Ha Párizsról beszélünk, a kávéházak önmagukban is megérnek egy misét. Nem bírom ki, hogy pár érdekességet ne említsek meg, amit először már a 15 évvel ezelőtti ottlakásunkkor felfedeztünk.

Az egyik, hogy nem mindegy, hol fogyaszt az ember: bent a pultnál, a teremben, asztalnál ülve, vagy kint a teraszon (ezalatt legtöbbször a járdára kirakott asztalok-székek értendők, de a nagy bulvárokon vannak valódi üveges, illetve kiépített teraszok is). Úgy értem, hogy ár szempontjából nem mindegy: a pultnál a legolcsóbb, kint a járdán a legdrágább; nem ritka, hogy a teraszon fizetendő ár a pultosnak a kétszerese – bizony, a pincér élőmunkáját meg kell fizetni :)

Itt balra felül egy olyan példát láttok, ahol az üvegezett, vitrin-szerű teraszon kívül is van még egy sor asztal a járdán.

Gyakran csak egy sor székre van hely, máskor az elrendezés olyan, mintha színházi nézőteret látnánk – nem véletlenül.

A kint ücsörgő népek színházként bámulják a jövés-menést, miközben kévéznak, ebédelnek, iszogatnak az időnként elképesztően pici asztalok mellett. A fenti képek megtévesztőek lehettek, mert csupa üres helyet láttunk. Nos, ez nem túl jellemző, inkább csak kora reggel. Délre, pláne estére zsúfolásig megtelnek a helyek, mint a lenti példa is mutatja. Az asztalok méretét is nézzétek meg! Vannak helyek, ahol a lapostányér nagyobb…

A francia (pláne párizsi) pincér egy külön állatfajta. Autonóm egyéniség, az étteremben vagy kávéházban ő az úr, ő van otthon, és jó, hogy te vendégként ott vagy, de ez nem jelenti azt, hogy hasra esnek előtted vagy szervilis mézesmázosságra kellene felkészülnöd. Akik ez utóbbit kedvelik, vagy csak megszokták, gyakran érzik úgy, hogy a párizsi pincér udvariatlan volt – pedig ez nem igaz.

Udvariatlanságot elvétve tapasztaltam (és most nem csak a mostani egy hét, hanem a 15 évvel ezelőtti 1 év tapasztalata is közrejátszik), de ismétlem: a párizsi pincér nem a te szolgád! Egyenrangú felek vagytok, ráadásul ő van birtokon belül:)

Ha kint ücsörögsz a teraszon, akkor a kávéddal vagy rendeléseddel egyidejűleg megérkezik a számla is. Van erre rendszeresített kis tálka (lásd lentebb), de az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel a hamutartó vagy a poharad alá csíptetik. Amikor befejezted, leteszed a megfelelő pénzeket az asztalra és elsétálsz. Csak akkor kell a pincérre várnod, ha nincs apród.

Ekkor, ha például a számla 4,5 ajró volt, és tízessel fizetsz, de úgy gondolod, hogy csak 5 ajrót kérnél vissza, ne erősködj, hogy „5”, mint tennéd Magyarországon, mert számíthatsz rá, hogy a pincér, felmutatva a blokkot, azt fogja mondani, megfellebbezhetetlenül, mint aki tudja, mit beszél: nem öt, hanem négy ötven. És centre visszahozza a visszajárót – amiből, ha akarsz, ott hagyod a neki szánt borravalót az asztalon. De kizárt, hogy eleve beszámítsa a cehbe; tuti, hogy visszaadja.

A külsőbb [khm, színesebb…] kerületekben, a pályaudvarok környékén az a bevett szokás, hogy amikor kihozzák a cuccost és a blokkot, akkor rögtön elkérik a pénzt is. Ne háborodj fel, vélhetőleg a tapasztalat késztette őket, hogy ezt a módszert alkalmazzák.

A helyek és pincérek színvonala és stílusa is ezerféle. Kávéházi pincér lehet puccosabb helyeken földig érő fekete kötényes klasszikus figura, de lehet totál dzsesszes öltözetű, rasztahajú hippi is, akinél rá nem jönnél, hogy a helyhez tartozik, amíg meg nem látod a tálcával.

A cigizés kint a teraszon, járdán megengedett, bent egy ideje már nem. Hja, az EU áldásai…. Nagyon elit helyeken van hamutartó, de ez távolról sem általános. Ilyenkor az a teljesen bevett szokás, hogy mindenki a járdára hamuzik, illetve ledobálja a csikkeket. Rosszul hangzik és úgy tűnhet, hogy atyaég, micsoda szemét van ott, de nem igaz. Ideiglenes a dolog, mert éjjel/hajnalban gyönyörűen felpucolnak mindent; a városról egyébként összességében is elmondható, hogy kifejezetten tiszta (imho tisztább és rendezettebb, mint 15 éve!).

A Père Lachaise temető felé haladva, miután eléggé kora reggel végigjártunk egy piacot (perszehogy lesz erről is poszt, miér? csak nem képzeltétek, hogy megússzátok?!), rátaláltunk erre az éppen kinyitó kis kávézóra.

Akkoriban amikor még lehetett bent is cigizni, akkor a pultnál álldogálva és kávézva (takarékossági okból +  a fíling ugye) kértem, hogy adjanak egy hamutartót. A pultos (pincér a köbön! ő a góré elvégre) türelmesen, de nagyon határozottan közölte velem, hogy ahol étel fordul meg, ott nem lehet hamutartó. Tény, hogy a francia perverziók egyike: féllábon, a pultnál állva, egy tenyérnyi asztalon stb. ebédelni a kávéházban.

Szóval hamutartó nuku, de hát mindenki bagózott. Kérdeztem, hogy akkor mégis hová? Par terre, madame! – érkezett a válasz, enyhén felvont szemöldökkel. És valóban: lenézve láttam, hogy bizony a pult előtti kövezet tele van csikkekkel…. No, de ez már a múlt, most a kávéházak, kocsmák, éttermek belseje füstmentes övezet.

Nem csoda, hogy annyi széket raknak az utcára, amennyi csak elfér, és inkább fűtik az utcát a gázégőkkel.

Fenti kép a Place des Vosges-on készült, amelyről lesz még szó, nem kevésbé a kávéházi ebédelésről, aminek főszereplője a salade composée, amelyről ebben a posztban olvashattok…