Enni Párizsban – vegyesfelvágott

Arról posztot írni, hogy mi mindent lehet Párizsban enni, balgaság lenne, enyhén szólva. Mert mindent, és mindenből mindenfélét, és mindenféléből bármennyit.

A tipikus francia kávéházi reggeliről, a cafékról és a párizsi pincérekről már regéltem, nézzük most, hogy reggeli után mit lehet az arcunkba nyomni, teszem azt sétálgatás közben.

Adódik rögtön a francia palacsinta, a crèpe. Ami nem pont olyan, mint a mi klasszikus palacsintánk, elsősorban azért nem, mert nem zsíros-olajos.

Ma már Magyarországon is számtalan helyen sütik a francia palacsintát, ami onnan ismerszik meg, hogy sokkal nagyobb, mint az otthon is elkészíthető, palacsintasütőben előállított társa. Ezt egy nagy kerek platnin sütik, aminek valami teflonbevonata van, erre ráöntenek egy kis anyagot, majd egy lapátkával körbeforgatva elterítik. Ugyanezt csinálják Párizsban is, rengeteg helyen, főként kis utcai bódékban, mozgóbüfékben… Sós és édes verziók vannak, attól függően milyen tölteléket kérünk bele. Én sós-párti vagyok, úgyhogy a sajtos-sonkásat szoktam választani, de a sima sajtos is mennyei.

Mikor itt megkérdeztem az embert, hogy vajh’ szabad-e fényképezni, egy egész kis drukkertábort sikerült szerveznem a sorbanállókból: aranyos poénkodások kezdődtek arról, hogy az úrból így lett “vedette”, és vajon mely hetilap címlapján fog megjelenni – ki mondta, hogy a párizsiak barátságtalanok és nincs humoruk??

A nagy palacsintát a lapátkával később kettőbe, majd négybe hajtják, így egy negyedkörcikk lesz belőle, ez pedig belekerül egy megfelelő alakú kartontasakba, és lehet is elsétálni vele. Az utcai evészetet szeretem, kivéve ha csurog, csöpög az étek, ha összekenem a kezem, pláne ha zsíros lesz a kezem tőle, mert azt betegesen nem bírom – de hát Párizsban még ezt is bevállaltam; az ember a szabadsága alatt legyen lezser és ne foglalkozzon ilyen kicsinyes dolgokkal…

Nos, nem kell ilyentől tartanotok, egyetek nyugodtan palacsintát Párizsban: tapogathatjátok csupasz kézzel is, mert semmi, de tényleg SEMMI zsiradék nincs a tésztájában (és ezek szerint a sütőlapon sem)!! Az itthoniakról ezt sajnos nem lehet elmondani.

Ha túl vagyunk ezen a kis uzsonnán, akkor ebédelni viszont újra kávéházban kell. Mindenféle kajákat kínálnak ebédidőben, ilyenkor a kávéházak többsége igazából vendéglővé alakul, de persze nem akkora kínálattal, mint egy normál étterem.

Az ízig-vérig párizsi kávéházi ebéd csak egy lehet: salade composée. Azt írom: “csak egy”, de ez az egy ezerféle verzióban létezik, a kompozíciónak ugyanis csak a francia szakácsok fantáziája szab határt….

Az egyik ilyen saláta-költeményt a Montmartre “főterén” ettem. A négyszögletes téren körbe-körbe vendéglátóhelyek vannak, a tér közepén pedig ezen helyek kerthelyiségei, kerítéssel körbevéve.

A kerítésen kívül, elképesztő sűrűségben, ott tanyáznak a festőlk portrérajzolók és egyéb művésznépek. A képeik, rajzaik, szobraik kiállítva, és ott helyben készítik a következő darabokat is.

A Montmartre dombra elsősorban ezért érdemes felmenni, ennek a térnek és a környező kis utcáknak és tereknek a hangulatáért. Na jó, ott van a Dali Múzeum, meg a Sacre Coeur is… Utóbbinál egyébként a kilátás a városra az igazi attrakció, nem is az épület maga.

És akkor íme a klasszikusnak mondható salade composé, amit a fenti nyüzsi közepén fogyasztottam – nyugodtan üldögélve a szabadban, hiszen (november lévén) a ponyvák alatt fűtötték az egész teret…

Azért nevezném klasszikusnak ezt a salátatálat, mert több összetevő van benne, ami visszatérő leitmotiv (hehe) az ilyeneknél: a salátalevelek elsősorban, aztán a franciák által valami perverz módon imádott ceruzabab, továbbá a főtt tojás. Ennek a lényegi eleme ezúttal a tonhal, amelyhez persze olivabogyó dukál, meg a szokott anchovi (ajóka).

Semmi nagy spéciség nincs az egészben, és éppen ez a lényege: nem túl sok összetevőből, jól harmonizáló ízekből összehozni egy könnyű ebédet. Ehhez frissnek kell lennie mindennek, és lényegi, mondhatni központi elem a salátaöntet, amely mi más is lehetne, mint a megszokott vinegrette.

A salátatál mellé csak narancslevet kértem, a természetszerűleg nagggyon ropogós bagett jár hozzá, amint a Ricard-os kancsóban felszolgált víz is (elvégre mégiscsak a pastis hazájában vagyunk…).

Egy másik helyen, de szintén kávéházban, már egy kicsit rafináltabb összeállítást kértem, íme:

Erre már nem mondanám, hogy tök diéta, lévén hogy a salátaágyon (ezúttal sok ruccolával) a ceruzabab, paradicsom és tojás mellett isteni füstölt-főtt csülökdarabkák voltak (melegen, de csak a soványabb része), füstölt vízben főtt krumpli, egy jó nagy szeletnyi füstölt sonka, és ízesítésnek némi dió. Mennyei, ugyanakkor laktató is; egy ilyen tányérka belapátolása után senki nem érezheti úgy, hogy csak becsapta a gyomrát valami ződekkel…

Másik kedvenc étek-lelőhelyeim Párizsban a “traiteur”-ök (ejtsd: tretőr), amelyeknek nálunk nem igazán van megfelelője.

Egy traiteur-nél mindenféle tartós élelmiszer (is) van, de nem ezek a lényeg, hanem a frissen elkészített hidegkonyhai és melegételek, olyasmik mint például: a quiche-ek és édes vagy sós tarte-ok tucatnyi fajtája, a terrine-ek (húspástétom) és egyéb pástétomok kavalkádja, töltött zöldségek sütve, saláták és hideghúsok, halfilék mártásban vagy fűszerágyon, csiga előkészítve, és így tovább végeérhetetlenül.

A párizsi traiteur-öknél már a kirakat vagy a pult nézegetése is felér egy gasztronómiai élménnyel, ki ne hagyjátok!

Hasonlóképpen élménydús tud lenni egy piac meglátogatása – erről lesz külön poszt reményeim szerint – ahol a zöldségek mellett a halaspultok jelentik a nekünk egzotikus látványoságot. No meg a sajtosok…

Igazi francia ember sajtot a sajtboltban vesz, vagy a piacon a sajtostól – az áruházi sajtok olyan fehérek és kemények, vagyis “degeulasse” (=gusztustalan) – mondta Lucie, akinél az egy éves párizsi tartózkodás alatt laktam.

A sajboltokban nem ezt a “gusztustalanságot” árulják, a választék pedig valóban elképesztő.

Ha az ember érti kicsit a nyelvet, külön élmény belefülelni a beszélgetésekbe, amelyek középkorú, átlagos kinézetelű emberek és az eladók között zajlanak: mintha a Sajtegyetemen egy disszertáció bemutatóján lennénk…

A sajtok eredete, illata, állaga, érettségi foka, a penész milyensége, a fűszerezés, mind-mind a csevegés tárgya, és időnként pont olyan jelzőket használnak, mint a borászok: kerek, gyümölcsös, mélyízű, rusztikus, szép… Mármint hogy a sajt ilyen (vagy a bor…).

Az illat (jobb híján nevezzük így…) egy hasonló kis műintézményben azért eléggé mellbeverő… Én persze imádom, de edzetlenebbek könnyen elájulhatnak tőle.

Szerencsére a humorérzék itt is fellelhető, lásd a fenti kis falatkák neve: gatyagomb…

Gasztronómiai specialitásokat árusító boltok pedig számolatlanul vannak a francia fővárosban mindenfelé, most csak egy példát mutatok, azt is a színkavalkád miatt (már tudhatjátok, hogy ennek nem bírok ellenállni…)

Ebben a szárított gyümölcsöket és olajos (meg egyéb) magvakat, meg hasonlókat kínáló boltban is úgy éreztem, hogy fel kellene vásárolnom az árukészletet, de legalább mindenből venni egy pici kóstolónyit…

Miután ez teljesen lehetetlen (tekintettel arra, hogy nem teherautóval, hanem repülővel közlekedtünk oda s vissza), beértem a fényképezéssel és a nyálcsorgatással is.

Nos, aki ezután bemegy a mekibe Párizsban, az ne kerüljön a szemem elé! :))

4 hozzászólás

 1. GloriaMundi — 2011-07-31 18:30 

Tényleg hangulatos ezekkel a színes képekkel, de ez a sajt-mánia, a szagokkal együtt, hát, sztem újra kéne születnem, hogy kívánatosnak találjam :-) A vegyes saláták nekem is bejönnek.

 2. tib0ru — 2011-08-01 09:28 

A sajtnak csak attól a pillanattól kezdve van szaga, hogy csípi a szemed. Addig illat :-)

 3. voloka — 2012-07-03 16:44 

sajtok élvezetéhez, szerintem fel kell nőni.Először is, a nálunk “megszokott”
trappista, füstölt sajt duónak, semmi köze nincs a SAJT-hoz! ( nem kiabálás, csak tiszteletadás!) Én az ismerkedést sok valahány éve kezdtem Passau mellett egy távoli rokonnál, aki bár a németeknél élt, de igen kedvelte a francia étkezési stílust. ( Mert van nekik, azt meg kell hagyni.) Szóval vacsora után jött a kérdés a házigazdától: fromage? Persze, bár már jóllaktunk, nagyon.
Hát éppen azért, jött a válasz, s egy perc múlva 4 féle sajt, amiből csak az egyik nézett úgy ki, mint ahogyan itthon egy amatőr látja. ípár falat ebből, pár falat abból, ( igen, a camembert hamarabb ki kellet volna venni a hűtőből…) jóféle öntettel készült salátával, kis száraz vörösborral.Nagyon kellemes volt. S amint ezen elbeszélgettünk feltűnt, elmúlt az a feszítő jóllakottság érzés.Innen franciahon felé vettük az utat,(ott is rokonokhoz!),így kellő képpen felvértezve, nagyszerű induló élménnyel felajzva csaptunk bele a lecsóba( képzavar, nem a lecsó, hanem a sajtválasztékba!) Ó az Ruyn, amikor kinyitod az érett sajt dobozát, mintha orrbavágtak volna! De az az íz…..mmmmmmm…….
Az ínyencek levágják a penészréteget a brie-ről, a camemberről,( az c sak a csomagolás, gyártástechnológiai hulladék!) s a puha krémszerű belsőt fogyasztják.S valóban, meg kell konzultálni a sajtot a boltossal, mert nem mindegy mikor akarja megenni a vásárlás után az ember. Egy nap, egy hét, két hét….nagyon nem mindegy!

 4. tiboru — 2012-07-03 19:36 

Korrekt kiegészítés, köszi! Az idehaza is kapható penészes francia sajtok közül nekem a Saint Agur a kedvencem. Ha formában vagyok, tíz-tizenöt dekát úgy el bírok majszolni egy kis száraz vörösborral, hogy csak na…

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.