Az előítélet csúnya-csúnya dolog, de be kell vallanom, hogy a litván midus balsamas megkóstolása óta meglehetős fenntartásokkal fordulok a balti államokban előállított gyógynövényalapú italok felé. Érthető tehát az az enyhe szorongás, amivel a Rigába történt kiutazás előtt szembesültem, elvégre tudtam: lett barátaink alkoholos büszkeségét, a híres Fekete Balzsamot (Rīgas Melnais Balzams) nem hagyhatom ki még akkor sem, ha ennek vannak bizonyos egészségügyi kockázatai.

Blogunk alapértékei között az olvasók tájékoztatása mindenek feletti prioritást élvez, úgyhogy – kerül, amibe kerül – már a gépen vettünk egy nagy levegőt és (az amúgy meglehetősen szerény választékból) rögtön rendeltünk is egy balzsamot. Meglepetésünkre mindjárt kétféle is rendelkezésre állt: a hagyományos, illetve az újabb, a feketeribizlis verzió. Miután az árát megtudtuk, rögtön világossá vált, mi lehet a magyarázata annak, hogy a sörrel ellentétben ez nem fogyott el már az ideúton (lett légitársasággal utaztunk), de úgy voltunk vele, hogy másodosztályú olasz vörösbort a pesterzsébeti teszkóban is vásárolhat az ember.

A meglepetés (méghozzá a kellemesebbik fajtából) az első korty után következett: egy kifejezetten kellemes, enyhén édeskés gyomorkeserűvel szembesültünk, a ribizlis változatnál (érthetően) egy határozott gyümölcsös főaromával. Az eredeti főíze engem kifejezetten a kávéra emlékeztet, s ha nem tudom, hogy pont ez nincs benne, megesküdtem volna, hogy ez az egyik fő alkotóelem. Azt különösen értékeltem, hogy a lettek nem estek bele abba a hibába, ami a gyógynövény-alapú likőrök gyártóira amúgy eléggé jellemző, vagyis nem herélték ki az italt és nem csináltak belőle egy 15-25 százalékos pancsot, hanem keményen, férfiasan benne hagytak 45% etanolt (a ribizlisben 30 %-ot). Ez elméletileg azzal a veszéllyel járhat, hogy az embert becsapja a fűszeres, édes-kesernyés íz, legurít pár stamplival, aztán nem érti, hogy mi történt a térdízületeivel és az egyensúly-érzékelésével.

Mindkét balzsamtípust ízléses, egyszerű, színezett üvegekben forgalmazzák, amelyek úgy néznek ki, mintha kerámiából készültek volna; gondolom, eredetileg tényleg cserépedényekben árusították. Ahogyan az a címkéken is látható, a termék 1752-ben került piacra, vagyis 38 évvel megelőzte a mi Unicumunkat.

Hogy a lettek nem csak ezen a téren köröztek le bennünket, azt odakint minden percben éreztük, de most ne foglalkozzunk se nemzetgazdasággal, se napi politikával, csak úgy kikívánkozott belőlem.

A Fekete Balzsam szülőatyja egy Kunze Ábrahám nevű rigai fogorvos (más források szerint patikus) volt, aki a korra oly jellemző, bűvösnek kikiáltott úgynevezett életelixírek közül válogatott ki párat. Ezeket kombinálta, a koktélhoz még hozzáadott egy-két-sok gyógynövényt, s – ami talán a legfontosabb – az egészet elsőosztályú vodkával öntötte fel, mert ő is osztotta az azóta se cáfolt (s általam is hangoztatott) alapigazságot: jó vodkával semmit sem lehet elrontani, maximum a szemcseppet. Első körben csak a szűkebb baráti körét kínálgatta vele, majd az itóka egyre népszerűbbé vált az alkoholtól amúgy sem irtózó helybéliek között. Az áttörést azonban Nagy Katalin cárnő rigai látogatása hozta (Lettország akkoriban az Orosz Birodalom szerves részeként funkcionált, nem mellesleg egészen jó hatásfokkal).

Az uralkodót ugyanis valami rejtélyes betegség támadta meg (hogy mérgezés volt vagy gyomorrontás, esetleg hastífusz, azóta sem tudni, de ez itt nem a Konteóblog), lényeg, hogy az orvosok tehetetlenül vakarták a fejüket, mígnem egyiküknek beugrott a zsidó kolléga csodaszere. Antiszemitizmus felfüggesztve, sebtiben hozattak is a csodabalzsamból, s láss csodát: pár nap alatt a cárnő felépült a kórból, a Fekete Balzsam pedig egycsapásra Európa-hírűvé vált. Amikor pedig a gyatra utánzatok is elkezdtek feltünedezni a piacokon, Katalin 50 évre kizárólagos gyártási és forgalmazási jogosultságot adott Ábrahámnak és örököseinek.

A cuccot (és most az eredeti receptről beszélünk, nem a ribizlisről) 24 különféle összetevőből állítják össze, ezek közül 17 növényi eredetű. A teljes listát természetesen jobban őrzik, mint a lett devizatartalékokat, de azt lehet tudni, hogy van benne a fodormentától a gyömbéren keresztül az erdei gyümölcsökig és a nyírfarügyön át a borsig és a mézig mindenféle földi jó, a kristálytiszta forrásvízről és a már említett lett vodkáról nem is beszélve. És megismétlem: annak ellenére, amit először érezni fogtok a szájpadlásotokon és a nyelvetek tövénél (mindkét változatnál!), kávét nem tartalmaz, noha az eredeti balzsamnak még a színe is egy erős presszókávéra emlékeztet.

Kérlek benneteket, értékeljétek az igyekezetem: ebben a kurvamelegben (37 fok a teraszon, ahol most ülök) kibontottam két kis üveget (mindkét verzióból egyet-egyet), hogy itt felül megmutathassam nektek a két balzsam színe közötti különbséget: az első az eredeti, a második a ribizlis. A pohár is autentikus: az az igazság, hogy emlékül magammal hoztam az egyik rigai vacsoráról, kizárólag azért, hogy megmutassam, milyenben szervírozzák az őshazájában.

A Fekete Balzsamot főként tisztán (érdekes módon szobahőmérsékletűen) fogyasztják, nekem behűtve még jobban ízlett, a jég viszont szerintem fölöslegesen hígítja. Van, aki gyümölcslével önti fel, akadnak, akik kávéba löttyintik (nem is rossz, kipróbáltuk), de koktélok összetevőjeként is alkalmazzák. S talán nem meglepő, hogy Riga belvárosában, a Kaļķu ielán kocsmát is elneveztek róla.

Nem tudom, idehaza kapható-e, de ha a Baltikumban jártok, feltétlenül próbáljátok ki. Ha nem repülőn veszitek, még az ára sem egetrengető (persze nem is olcsó, de mi az Lettországban?): a közértben egy 0,04-es kis üvegcse 1-1,5 lat, kocsmában ugyanezért 2-3 latot fizetsz, de ha mersz nagyot álmodni, literes tételben 15-18 lat közötti érvágásra számíthatsz (egy lat kábé 420.- forint, a világ negyedik legerősebb pénze mindaddig, amíg 2014 januárjában fel nem váltja az euró). Érdekes módon a kétféle balzsam ára között nincs különbség. Ma már van krémlikőr-altípusa is (tudjátok, olyan Bailey’s-jellegű), de mi megmaradtunk a fenti két változatnál.