A franciákat kívülről (azaz mindenki más által) illető számtalan, többé-kevésbé valós alapokon nyugvó jelző között elég nagy gyakorisággal fordul elő a csigaevő bélyeg. Nekünk az éticsiga egy olyan állat, amelyikről (a Sopron – Dunaszerdahely – Kézdivásárhely – Nagybecskerek négyszögön belül minden óvodai kiscsoportban kötelező, és a tűzoltói lobbi befolyását tükröző idióta mondókán kívül) a salátalevelek megrágása, valamint a teraszokon nyári reggeleken végighúzódó, undorító nyálkás csík jut elsősorban eszünkbe, nem a gasztronómia. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Enni Franciaországban – a csiga
5
Milyen téma is lehetne találóbb egy ilyen farsangi időszakban, amikor a nagyböjt még csak a jövő rémképei között bukkan fel?
Sokan kérdezték már eddig, hogy mikor következnek az albániai gasztroposztok, elvégre egy dolog a velünk született kultúrszomj meg a közlekedési betyárságok, de az emberi léleknek igazán fontos dolgok a szájüreg és a gyomor között történnek (a beleket most hagyjuk, elvégre széplelkek lennénk, vagy mi a fene).
Barátaink és olvasóink százezrei (na jó: eddig csak ketten, de a többiek is ezt tették volna, ha van rá idejük) joggal észrevételezték, hogy lengyelországi (krakkói) kiruccanásunknak mindeddig nem volt gasztronómiai hozadéka; se ottani kajáról, se piáról nem írtunk még. 
