2007. júniusi posztunk remake-je, Té meséli:

Úgy emlékszem, Csuri evett banános kardhalat és nagyon ízlett neki. A helyi banán is megérdemel egy kitérőt: itt Európában a férfiarasznyi vagy annál is nagyobb, testes dél-amerikaiakhoz szoktunk, amelyek jótékony gázfelhőben, mindenféle kemikáliával dúsan megspékelve heteken keresztül utaznak a baráti Ecuadorból vagy az ébredő Kolumbiából, ahol a banános konténerek a kokaincsempészek nagy kedvencei – de ne kalandozzunk el a tárgytól.

A madeirai banán aprócska (kifejlett állapotban kábé akkorák, mint egy normál uborka, vagy mint egy színes, szövegkiemelésre használt filctoll), de legalább olyan finom, mint latin-amerikai rokona.
Sőt: Csuri (és egyes útikönyvek) szerint van valami plusz kellemes íze, ami a kokainosnak nincs. Mindenesetre a banánfürt végén lóbálózó virág szerintem ritka undorító látvány, no de az osztrigát meg a disznót sem a szépségéért szeretjük.

Csuri erre:
Íme a banánfa, valamint jómagam, de csak azért hogy a méretekről valami fogalmat kapjunk.
Ezek ilyen kis csököttek, mondjuk nem kell 100 fokú létra a szürethez… Egyébként az egyik jelentős exportcikk, de el nem bírom képzelni hová viszik, mert az EU-ba ugye nem. Jó nekünk a gázos is…
Banánfa ültetvényeket szép számmal láttunk a hegyek oldalában kialakított teraszokon, és habár adja magát a képzettársítás, néger rabszolgákat viszont nem.