2007. júniusi posztunk remake-je, Té meséli:
Úgy emlékszem, Csuri evett banános kardhalat és nagyon ízlett neki. A helyi banán is megérdemel egy kitérőt: itt Európában a férfiarasznyi vagy annál is nagyobb, testes dél-amerikaiakhoz szoktunk, amelyek jótékony gázfelhőben, mindenféle kemikáliával dúsan megspékelve heteken keresztül utaznak a baráti Ecuadorból vagy az ébredő Kolumbiából, ahol a banános konténerek a kokaincsempészek nagy kedvencei – de ne kalandozzunk el a tárgytól.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha portugál (madeirai) szesz, nem hagyhatjuk ki a caninha-t, a cukornád-pálinkát, ami a poncha alapanyaga. Ez (mármint a caninha) gyakorlatilag égetett szeszesital (de nem rum!), a 40-52 fokos vertikumban. A piacokon lehet natúr cukornádat is venni, amit el lehet rágcsálni (nagyon rostos és tényleg édes). Az üvegbe néha egy darabka cukornádat is beletesznek, akárcsak nálunk gyümölcsöt a vilmoskörte-páleszba.
Mindenki hallott már a madeirai borokról (a madeirákról, így, kisbetűvel), úgyhogy túl sokat nem időznék ennél a témánál. Lényeg, hogy a közvélekedéssel ellentétben (amely szerint a madeirai bor vörös, nehéz és édes), négy altípusa van: a sercial a száraz (rizlingszerű), a verdelho a félszáraz, a bual a félédes, míg a malvasia (vagy malmsey) az édes (már-már likőr, nem is bor). 
