Egyszer régen már írtunk egy posztot az osztrigáról, s egy rövid posztot a feketekagylóról. Mivel azóta már mi is beruháztunk holmi digitális fényképezőgépekbe és nem kell azzal a rohadt szkennerrel bajlódni, ha az ember saját fényképeket akar felpakolni a netre, most egy újabb tenger gyümölcsei témájú gasztroposzt következik.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….



Kicsit zavarban vagyok, mert éppen arra készülök, hogy önnön maszkulinságommal szemben mesterségesen gerjesszek apró kérdőjeleket.
A különféle növényi magvak darájából készült kása a világ egyik legegyszerűbb, ugyanakkor legkevésbé karakteres étele. Ami engem illet, gyermekkorom óta elemi erővel igyekszem ellenállni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek családtagjaim irányából felém irányulnak, és a puliszka elfogyasztására próbálnak rávenni.
Avokádót már mindenki látott, mert az utóbbi években már minden nagyobb áruházláncban kapható.
A francia földön tébláboló utazó, aki (vallása, neveltetése, meggyőződése vagy élettársa jelenléte okán) nem zárkózik el a különféle, alkoholtartalmú italok fogyasztásától, egy forró délutánon lebonyolított sétája alkalmával előbb-utóbb összefut olyan helybéliekkel, akik (a klasszikus közhellyel ellentétben) nem vörösbort kortyolgatnak a kiskocsmában vagy az étterem teraszán, hanem valami ritka undorító kinézetű, sárgásfehéres színű, zavaros löttyöt. Ha kicsit közelebb megyünk, érzékeny (a pacalpörkölt, a fattyús birka és a disznóvágás illatkavalkádjához szokott) közép-európai szaglószervünket orrfacsaró szerves oldószer-bűz üti meg.
Párizsban járva az ember óhatatlanul szembesül azzal a (lassan a történelem ködébe vesző) ténnyel, hogy egykoron Franciaország bizony komoly gyarmattartó nagyhatalom volt. Erre nem csak a roppant színes utcakép enged következtetni (a gondolatot nem folytatom, mert megint lerasszistáznak), hanem az éttermek kínálata is.
Ismét egy gasztronómiai gyors numera következik; aszkéták és vegetáriánusok szíveskedjenek egy bloggal odébb fáradni. Mondjuk a teás-pirítóskenyereshez.
Mai – rekordhosszúságú – posztunk a belga sörök változatos, olykor már-már extravagáns világába enged bepillantást. Mielőtt elkezdenénk, sajnos pár ténnyel, illetve statisztikával kell indítanunk, hiszen egy valamirevaló tudományos ismeretterjesztés enélkül annyit ér, mint húszéves érettségi találkozó hányás nélkül. 
Észak-Belgiumból (azaz Flandriából) már csak egy ugrás Hollandia; a Benelux államokban még magyar szemmel és mértékkel sincsenek távolságok, ezért aki mondjuk Antwerpenig elmerészkedik, annak ajánlani tudjuk, hogy lépje át a (természetesen csak a térképeken létező) határt és az első holland városban (még mielőtt olyan haszontalan dolgokkal múlatná az időt, mint múzeumok, szobrok, képtárak meglátogatása) feltétlenül térjen be egy indonéz étterembe.
Aki megadja a biztos választ arra, hogy a címbeli szavakat mennyire kell egybe-, illetve különírni, legközelebb kap kóstolót belőle!!
Olvasóink tudhatják, hogy nem esünk zavarba, ha evés-ivásról van szó, és éhezni-szomjazni sem szoktunk. Baszkföldön azonban az evésért, bizonyos értelemben, meg kell dolgozni.
A francia kultúra nagy tisztelőiként mindig is igyekeztünk megragadni az alkalmat és továbbadni barátainknak azt a keveset, amit a gall civilizáció pereméről összecsipegettünk, úgyhogy eljött az ideje a békacombnak is. Már csak azért is, mert egyik nagy kedvencünkről van szó, s ennek bizonyítékait a posztban is láthatjátok majd.
A címben szereplő ír (gaeilge) szó archaikusabb formája a szélesebb körben elterjedt bricfeasta-nak, ami simán reggelinek fordítandó.
A portugál gasztronómiai hagyományok felsorolásakor nem feledkezhetünk meg a kávéról, hiszen valódi latinok lévén, a luzitánok a koffein segítségével óriási erőfeszítéseket tesznek a szívritmuszavarok és a kórosan magas vérnyomás előidézésére. Főleg Angolából és Brazíliából származó, lehetőleg frissen pörkölt és őrölt babkávét használnak, ami – a zaklatott közös történelmi múlt ismeretében – abszolút nem meglepő.
Egy olyan országban, amely nem egészen 150 évvel ezelőtt még vagy hat (többé-kevésbé autonóm) államból tevődött össze, vakmerőség egységes konyháról beszélni. Ezt a szarvashibát nem is követjük el, ezért csak olyan általánosságokról írunk, amelyekkel az átlagos turista óhatatlanul találkozik, s olyan alapismereteket osztunk meg veletek, amelyeknek egy itáliai utazás során talán hasznát veszitek. 