Most biztosan elég rossz bizonyítványt állítok ki enmagam gasztronómiai tájékozottságáról, de ünnepélyesen be kell vallanom: nem tudom, rendeznek-e olyan vetélkedőt a világon, melynek célja a földkerekség legbüdösebb, legvisszataszítóbb szagú ételének kiválasztása. Mondom, fogalmam sincs, létezik-e ilyen verseny, de egyvalamiben egészen biztos vagyok: a legendás izlandi rothasztott cápahús előselejtezők nélkül ott lenne a döntőben (a durián méltó ellenfeleként), egyik nemzeti büszkeségünk, a pálpusztai pedig megszégyenülten és megalázottan szipogna a sarokban.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Folytatjuk barangolásunkat az odesszai Privozon; 
Ha portugál (madeirai) szesz, nem hagyhatjuk ki a caninha-t, a cukornád-pálinkát, ami a poncha alapanyaga. Ez (mármint a caninha) gyakorlatilag égetett szeszesital (de nem rum!), a 40-52 fokos vertikumban. A piacokon lehet natúr cukornádat is venni, amit el lehet rágcsálni (nagyon rostos és tényleg édes). Az üvegbe néha egy darabka cukornádat is beletesznek, akárcsak nálunk gyümölcsöt a vilmoskörte-páleszba.
A Guinnessről egy ír posztban megemlékezni olyan triviális és nyilvánvaló dolog, hogy sokáig gondolkoztunk: egyáltalán belevágjunk-e? Végül is megtesszük, hiszen kanadai beszámolónk sem úszta meg a 
Korosztályomat nem igazán kell emlékeztetni arra, hogy volt idő, amikor a Vasfüggönyön innen, például a baráti Lengyelországban úgy próbáltak gátat szabni a minden addigi előzményt meghaladó alkoholfogyasztási lendületnek, hogy délelőtt tízig sehol nem lehetett alkoholt vásárolni: sem kocsmában, sem közértben. Soha nem felejtem el azokat a sóvárgó arcokat, akikkel (ha jól emlékszem) 1989 őszén Krakkóban találkoztunk, s akik fél tíztől fegyelmezetten álldogáltak egy helyi ABC előtt, majd 10 óra 02 perckor már a sarkon töltötték be arcukba a frissen vásárolt vodkát (két embert számítva egy félliteres üvegre).
